Láthattuk a helikopterbõl készült felvételeken, hogy a blokkok tetején (azaz, ami megmaradt belõlük) a roncsok szinte teljesen eltorlaszolják a hozzáférést azon pontokhoz, melyeknek nagyon kellene a hûtés. Ez a…
Láthattuk a helikopterbõl készült felvételeken, hogy a blokkok tetején (azaz, ami megmaradt belõlük) a roncsok szinte teljesen eltorlaszolják a hozzáférést azon pontokhoz, melyeknek nagyon kellene a hûtés. Ez a kísérletezés meg nem igazán vezet eredményre.
Azon a véleményen vagyok, hogy nincs mese, el kell takarítani a romokat, hogy végre eredményesen tudják hûteni azt, amit az adott blokknál hûteni kell.
Kérdés csupán az, hogyan takarítják el a roncsokat?
Igazán hathatósan csak a csernobili módon lehetne ezt megtenni, de most nem az a rendszer van, hogy ha az a parancs, hogy menni kell, akkor nincs mese. Még akkor sem, ha fennáll a halálos dózis lehetõsége. Ott, akkor megtették, megtehették, nem volt más lehetõség. De most mi lesz? Költõi kérdés, hiszen nem várhatunk addig, amíg a sugárzás jelentõsen csökken. Mert az nem mostanában lesz. 
Erre a feladatra az üzemben lévõk nem alkalmasak. Kevesen vannak, eszközeik sincsenek, és sejthetõ, hogy sokuk egy életre való dózist kapott már ezalatt a pár nap alatt.
Így van, extra-erõs sugárzás alatt egy ember egy órai munkáját sokszor-sokszor annyinak kell elvégeznie, a sugárzás mértékétõl függõen.
Azaz például néhány száz ember egy heti munkáját itt több-tízezer embernek kellene elvégeznie.
Szintén példánál maradva, az arányosságot bemutatva: egy ember nyolc órai munkáját itt sokszáz embernek kell elvégeznie, attól függõen, mekkora a sugárzás.
Elõfordulhat, hogy egy ember napi néhány percnél többet nem is dogozhatna.
Ez a csernobili likvidátor tömegeknek köszönhetõen ott megvalósult.
Most?
Indul a MetNet előrejelzési verseny sorozatának 45. sorozata
