Hasznos linkek
Az elkövetkezõkben - hosszú ideig tartó adatgyûjtés és -feldolgozás után - terveim szerint több részletben közzéteszem a több évtizedes múltra visszatekintõ magyarországi megfigyelõ-állomások hótakaróval kapcsolatos…
Az elkövetkezõkben - hosszú ideig tartó adatgyûjtés és -feldolgozás után - terveim szerint több részletben közzéteszem a több évtizedes múltra visszatekintõ magyarországi megfigyelõ-állomások hótakaróval kapcsolatos statisztikáit.
Egyrészt az elmúlt években, de még évtizedekben is igen kevés összefoglaló jelent meg a témában; másfelõl a hivatalos adatok feldolgozottságának mértéke (hasonlóan a többi meteorológiai elemhez) az idõben visszafelé haladva sajnos egyre gyérebb, sok érdekesebb feljegyzés a Szolgálat adatbázisában nem szerepel, és várhatóan hosszú ideig nem is fog még.
Tehát reményeim szerint ez a munka most hiánypótló lesz, hiszen itt a fórumon is gyakran merülnek fel olyan kérdések, hogy ennek és ennek az állomásnak mennyi a mért abszolút hóvastagsága, mennyi a napi rekord az évnek bizonyos szakaszában, mióta nem mértek Kékestetõn 1 métert meghaladó hótakarót és így tovább.
Legelõször néhány alapvetõ jellemzõt és fogalmat szeretnék tisztázni, amelyek gyakran vannak ugyan említve, de sokszor pontatlanul.
A hótakaró vastagságát (illetve egyáltalán a talajállapot milyenségét) már hosszú idõ óta feljegyzik az észlelõállomásokon. A legelsõ, folytonosnak tekinthetõ adatsorok a XX. század elsõ éveibõl származnak, ekkoriban kezdték el a hóvastagságot elõbb a csapadékmérõ, majd késõbb az ún. elsõ- és másodosztályú éghajlatkutató állomásokon is napi szinten megmérni. Ezt általában helyi idõ szerint reggel 7 órakor végezték el, így hosszú évtizedeken keresztül ez a mérés számított a hivatalos napi hóvastagság-adatnak. A második világháború után egyrészt a hivatásos, naponta több alkalommal táviratozó észlelõállomások megjelenésével, elszaporodásával, másrészt az észlelési idõpontoknak a greenwichi középidõhöz történõ igazításával átalakult a hóvastagság feljegyzésének rendszere is. Fokozatosan létrejött a manapság is ismert szisztéma, miszerint az állomásokon az észlelõk a fõterminusokban (00, 06, 12, 18 UTC) figyelik meg a talajállapotot, és mérik meg a havat, de csak a reggeli és esti (azaz 06 és a 18 UTC-s) táviratban kerül továbbításra az adat a nemzetközi forgalomba. Mindezek ellenére a statisztikák készítésénél továbbra is hagyományosan a reggeli mérést szokás figyelembe venni, például a hótakarós napok számának meghatározásánál. Azért is indokolt ez, mert a társadalmi csapadékmérõ állomásokon továbbra is csak ebben az idõpontban jegyzik fel a hóvastagságot, tehát az összehasonlítás így lesz korrekt.
Természetesen ezzel kisebb-nagyobb anomáliák adódhatnak, gondolva itt arra az esetre, amikor a speciális hõmérsékleti és csapadékviszonyok miatt tulajdonképpen csak reggel 7-8 óra környékén található hó a talajon, elõtte-utána nem, mégis hótakarósnak tekintendõ az adott nap. Illetve ennek az ellenkezõje is elõállhat, nevezetesen, hogy délelõtt kezd el havazni, és hiába gyûlik össze estig már jelentõs vastagságú hó, mivel reggel még foltot sem észleltek, így ez a nap teljesen láthatatlan marad a statisztikákban. Ezek azonban inkább csak egyes különlegesebb helyzetekben okozhatnak problémát, hosszabb idõ átlagában a veszteségek és nyereségek kiegyenlítik egymást.
Jól ismert fogalom a hótakarós nap: olyan nap, amikor - a fentiekben említett idõpontban - a talajfelszínt legalább 0,5 cm vastagságban összefüggõ hótakaró borítja. Ekkor a hó vastagságát is fel kell jegyezni értelemszerûen, egész centiméterekben. (Ez utóbbi alól kivételt képeznek azok az esetek, amikor bucka kerül megadásra, erre majd késõbb kitérek.) Legalábbis az eredeti definíció valahogy így hangzott - de az idõk során természetesen ez is változott valamelyest. Ugyanis az 1990-es évek közepétõl egy módosítás alapján a Szolgálat észlelõállomásain már akkor is cm-re pontosan le kell mérni a havat, ha az ugyan nem borítja összefüggõen az egész talajt, de a mérésnél alapul vett területnek összességében legalább a felén hótakaró található (ez az a bizonyos -2-es talajállapot-kód a SYNOP-táviratban).
A bonyodalmak aztán ebbõl származtak, hiszen ez a rendelkezés csak lassan terjedt el az országban, illetve a korábbi szokásokat is nehezen lehetett fölülírni. Mindenesetre a mai napig sajnos meg lehet figyelni, hogy az ilyen helyzetekben (tipikusan vastagabb hótakaró lassú elolvadásakor) az egyik állomás már nagyon hamar foltot ad, míg másutt még napokig megmérik és feljegyzik a hó vastagságát. Ha ez hosszabb ideig így történik, belátható, hogy eléggé nagy különbség alakulhat ki a hótakarós napok számában, anélkül, hogy a két állomás valós hóviszonyaiban lényeges eltérés lett volna. Arról nem is beszélve, hogy annak megítélése, miszerint a talajnak pontosan mekkora részét is borítja hótakaró, sok esetben meglehetõsen szubjektív...
Továbbá felmerül még egy tényezõ, ami az egyes állomások adatsorainak egymással való összehasonlítását nehézkessé teszi: nyilvánvaló, hogy mind a megmaradás, mind az olvadás szempontjából nagy a különbség egy zárt, fákkal övezett, széltõl (és télen a napfénytõl is) jól védett kert és egy nyitott, szél által szabadon átjárható (illetve akár reggeltõl estig napsütötte) repülõtéri észlelõhely között. A kialakuló hótakaró vastagságában fõként a hófúvásos esetekben lehetnek nagyobb eltérések, míg olvadásnál a napsütéses idõszak hossza játszhat döntõ szerepet - és ezzel ismét el is jutottunk a fenti problémakörhöz.
Mindezek miatt úgy véltem, hogy a hótakarós napok mellett szükséges még egy alapvetõ statisztikai paraméter bevezetése, amely bár a meteorológiai gyakorlatban abszolút nem honos, de az elõzõ dilemmák feloldására alkalmas lehet. Ez lett a hófoltos nap: minden olyan nap, amikor az észlelési idõpontban a talajfelszínen bármilyen, vagyis akár mérhetõ, akár nem mérhetõ vastagságú hótakaró található, tehát lehet az úgymond klasszikus, összefüggõ hóréteg, de hófolt vagy éppen hólepel is.
Az egyértelmûség kedvéért e helyütt rögzítsük még egy-két kifejezés pontos jelentését. Hófolt: a talajfelszínen bármilyen vastagságú, de nem összefüggõ hótakaró található (a régebbi értelmezés szerint); illetve a méréskor figyelembe vett területnek csak kevesebb, mint a felén található mérhetõ vastagságú hótakaró (az újabb értelmezés szerint). Hólepel: a talajfelszín egészét többé-kevésbé egyenletesen borítja a hó, de annak átlagos vastagsága nem éri el a 0,5 cm-t. Hóbucka: a talajfelszín egészét hótakaró borítja, de igen változó vastagságban, leggyakrabban hófúvás után, aminek következtében az átlagos vastagság megállapítása csak pontatlanul vagy egyáltalán nem hajtható végre. Fontos megjegyezni, hogy a bucka már a kezdeti idõkben is hótakarós napnak számított, ezt az elvet követtem tehát én is a késõbbiekben.
Röviden összefoglalva, a következõképpen fogom használni a fogalmakat:
- hótakarós nap: mérhetõ vastagságú hótakaró vagy bucka,
- hófoltos nap: hótakarós nap vagy folt vagy lepel.
Sajnos az állomások némelyikén a foltot és a leplet elsõsorban a régebbi idõkben nem, vagy csak alkalomszerûen jegyezték fel, ezeket majd mindig külön jelezni fogom az adott helyen.
A lényegesebb magyarázatot ezzel befejeztem, következzenek az elsõ adatok - de mivel nem szeretném végtelen hosszúságúra nyújtani, ezért csak egy következõ hozzászólásban!
