Globális jelenségek
"Az anya-fiaciklonok esetében szerintem nem mindig igaz, hogy a délebbre lévõ ciklon nem olyan mély. Abban az esetben, amikor az északra lévõ ciklon elgyengül, de délen fennmarad a hõkontraszt, akkor a déli ciklon erõs maradhat. Erre télen van gyakrabban példa, de összességében tényleg nem gyakori eset, és fõleg nem általános helyzet."
Amit írsz, az nagyon érdekes és jellemzõ, és szerintem téli cirkulációnk egy alapvetõ formáját mutattad ezzel be. Érdemes ezért itt elidõzni kissé.
Talán nem kis az a lényeg, hogy a "fiaciklon" ebben az esetben mélyebb az anyaciklonnál. Ez ilyenkor is vajmi ritka, viszont az a döntõ, hogy a "fiaciklon" (mediciklon) igen fejlett a teknõn belül, és teljesen irányítása alá vonja a mi idõjárásunkat.
Ennél sokkal figyelemreméltóbb, hogy ebben az esetben nem a teknõ hátoldalán, nyugati oldalán dél felé mozgó sarki-tengeri levegõ árasztja el a Kárpát-medencét. Ennek kezdeti, átmeneti beáramlása-beszivárgása ugyan legtöbbször megtörténik, de a hideghullámot nálunk nem ez váltja ki. Hanem a déli "fiaciklon" hidegszektorában északkeletrõl délnyugatra törõ szárazföldi hideg, ami "derekánál" kettéfûzi a teknõt. Végül túlnyomó dominanciára tesz szert az észak-északkelet-európai AC és a "fiaciklon" (mediciklon) kettõse, míg a teknõ északabbi része a mraitim hideglevegõvel teljesen "felszívódik"
Télen nem ritka ez a forgatókönyv, és benne, azaz a teknõ konfigurációjában, annak változásaiban, az északi hemiszféra hidegsapkájának télre jellemzõ hasadtsága jut kifejezésre: grönlandi-arktikus, ill. szibériai-szárazföldi hidegpool.
Mutatok mindjárt egy példát is, érdekes módon nem is a szorosan vett téli félévbõl, hanem október 2. felébõl (bár ekkor már téli jellegû a makrocirkuláció)
Link
Link
Jól látható a teknõ Nyugat, és részben Közép-Európa felett, és az is, hogy ennek hátoldalán elindult dél felé a sarki-tengeri levegõ A Brit-szigeteken át.
De az is látszik, hogy ennél lényegesen nagyobb mennyiségû, és hidegebb sarki-szárazföldi légtömeg helyezkedik el a teknõtõl keletre, az északkelet-európai AC keleti, délkeleti peremén. A következõ napokban jól nyomon követhetõ a teknõ "deréknál" való kettéfûzõdése, a mediciklon+északkeleti AC kettõs abszolút uralomra jutása térségünkben:
Link
Link
Link
Izoterma térképünk közben egyértelmûen mutatja az északkeleti hideg elõretörését térségünk felé:
Link
Végsõ soron az a "pikáns" helyzet áll elõ, hogy a mi hideghullámunkat nem a minket érintõ alacsony nyomású teknõtõl nyugatra, hanem az attól keletre felhalmozódott hideg légtömegek okozták! Ilyesmi kizárólag a téli félévben, téli jellegû makrocirkuláció mellett fordulhat elõ.
Télen az a leggyakoribb eset, hogy elõször a sarki-tengeri levegõ éri el térségünket, az alsóbb légrétegekben gyengébb-erõsebb, de inkább gyengébb lehûlést hozva. Ezután alakul ki a mediciklon, majd ha elégséges tömegû hideglevegõ van tõlünk keletre, északkeletre is, bekövetkezik az említett kettéfûzõdés, a lábas hideg beáramlása keletrõl, északkeletrõl.
Ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy a kezdeti északnyugati szeles, záporos-hózáporos napokat mediciklonos havazás követi, és annak végeztével fordul igazán szigorú hidegre az idõ.
Az sem ritka ellenben, hogy kevés a hideglevegõ tõlünk északkeletre, vagy egyáltalán nincs is fagyos szárazföldi légtömeg a közelünkben. Ilyen esetben a teknõ déli része nem erõsödik meg, nem fûzõdik le, nem önállósul -vagy, ha mindez kialakul is, csak gyengén és átmeneti jelleggel.
Ekkor a kialakult meridionális áramlási kép hajlamos gyorsan visszarendezõdni félzonálissá, zonálissá.
Az ellenkezõ véglet pedig az, hogy már a kezdeti hidegbeáramlást is mediciklon hátoldalán, északkeletrõl, lábashideg formájában kapjuk. Ez elég ritka, de annál érdekesebb téli helyzet. Erre egy példa:
Link
Link
Link
Link
Link
Amit írsz, az nagyon érdekes és jellemzõ, és szerintem téli cirkulációnk egy alapvetõ formáját mutattad ezzel be. Érdemes ezért itt elidõzni kissé.
Talán nem kis az a lényeg, hogy a "fiaciklon" ebben az esetben mélyebb az anyaciklonnál. Ez ilyenkor is vajmi ritka, viszont az a döntõ, hogy a "fiaciklon" (mediciklon) igen fejlett a teknõn belül, és teljesen irányítása alá vonja a mi idõjárásunkat.
Ennél sokkal figyelemreméltóbb, hogy ebben az esetben nem a teknõ hátoldalán, nyugati oldalán dél felé mozgó sarki-tengeri levegõ árasztja el a Kárpát-medencét. Ennek kezdeti, átmeneti beáramlása-beszivárgása ugyan legtöbbször megtörténik, de a hideghullámot nálunk nem ez váltja ki. Hanem a déli "fiaciklon" hidegszektorában északkeletrõl délnyugatra törõ szárazföldi hideg, ami "derekánál" kettéfûzi a teknõt. Végül túlnyomó dominanciára tesz szert az észak-északkelet-európai AC és a "fiaciklon" (mediciklon) kettõse, míg a teknõ északabbi része a mraitim hideglevegõvel teljesen "felszívódik"
Télen nem ritka ez a forgatókönyv, és benne, azaz a teknõ konfigurációjában, annak változásaiban, az északi hemiszféra hidegsapkájának télre jellemzõ hasadtsága jut kifejezésre: grönlandi-arktikus, ill. szibériai-szárazföldi hidegpool.
Mutatok mindjárt egy példát is, érdekes módon nem is a szorosan vett téli félévbõl, hanem október 2. felébõl (bár ekkor már téli jellegû a makrocirkuláció)
Link
Link
Jól látható a teknõ Nyugat, és részben Közép-Európa felett, és az is, hogy ennek hátoldalán elindult dél felé a sarki-tengeri levegõ A Brit-szigeteken át.
De az is látszik, hogy ennél lényegesen nagyobb mennyiségû, és hidegebb sarki-szárazföldi légtömeg helyezkedik el a teknõtõl keletre, az északkelet-európai AC keleti, délkeleti peremén. A következõ napokban jól nyomon követhetõ a teknõ "deréknál" való kettéfûzõdése, a mediciklon+északkeleti AC kettõs abszolút uralomra jutása térségünkben:
Link
Link
Link
Izoterma térképünk közben egyértelmûen mutatja az északkeleti hideg elõretörését térségünk felé:
Link
Végsõ soron az a "pikáns" helyzet áll elõ, hogy a mi hideghullámunkat nem a minket érintõ alacsony nyomású teknõtõl nyugatra, hanem az attól keletre felhalmozódott hideg légtömegek okozták! Ilyesmi kizárólag a téli félévben, téli jellegû makrocirkuláció mellett fordulhat elõ.
Télen az a leggyakoribb eset, hogy elõször a sarki-tengeri levegõ éri el térségünket, az alsóbb légrétegekben gyengébb-erõsebb, de inkább gyengébb lehûlést hozva. Ezután alakul ki a mediciklon, majd ha elégséges tömegû hideglevegõ van tõlünk keletre, északkeletre is, bekövetkezik az említett kettéfûzõdés, a lábas hideg beáramlása keletrõl, északkeletrõl.
Ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy a kezdeti északnyugati szeles, záporos-hózáporos napokat mediciklonos havazás követi, és annak végeztével fordul igazán szigorú hidegre az idõ.
Az sem ritka ellenben, hogy kevés a hideglevegõ tõlünk északkeletre, vagy egyáltalán nincs is fagyos szárazföldi légtömeg a közelünkben. Ilyen esetben a teknõ déli része nem erõsödik meg, nem fûzõdik le, nem önállósul -vagy, ha mindez kialakul is, csak gyengén és átmeneti jelleggel.
Ekkor a kialakult meridionális áramlási kép hajlamos gyorsan visszarendezõdni félzonálissá, zonálissá.
Az ellenkezõ véglet pedig az, hogy már a kezdeti hidegbeáramlást is mediciklon hátoldalán, északkeletrõl, lábashideg formájában kapjuk. Ez elég ritka, de annál érdekesebb téli helyzet. Erre egy példa:
Link
Link
Link
Link
Link
Többféleképpen lehet definiálni a baroklinitást, általában szokásos (és talán a leginkább fizikai módszer) a grad(ró) kereszt grad(p), vagyis a sûrûséggradiens (ami a T-gradienssel szorosa összefügg) és a nyomásgradiens vektorok vektoriális szorzatából kiindulni. Ha ezt tesszük, akkor a baroklin-vektor az örvényesség idõbeli megváltozásával arányos. Szinpotikus skálán ez a felszín érintõsíkjában lévõ 2D-s mezõk megváltozásának (vízszintes vektorok) a vektorszorzata, és függõleges vektorként kell elképzelni. Ennek iránya dönti el, hogy valahol ciklon (függõlegesen felfelé mutat), vagy anticiklon (lefelé mutat) keletkezik.
Az anya-fiaciklonok esetében szerintem nem mindig igaz, hogy a délebbre lévõ ciklon nem olyan mély. Abban az esetben, amikor az északra lévõ ciklon elgyengül, de délen fennmarad a hõkontraszt, akkor a déli ciklon erõs maradhat. Erre télen van gyakrabban példa, de összességében tényleg nem gyakori eset, és fõleg nem általános helyzet.
Az anya-fiaciklonok esetében szerintem nem mindig igaz, hogy a délebbre lévõ ciklon nem olyan mély. Abban az esetben, amikor az északra lévõ ciklon elgyengül, de délen fennmarad a hõkontraszt, akkor a déli ciklon erõs maradhat. Erre télen van gyakrabban példa, de összességében tényleg nem gyakori eset, és fõleg nem általános helyzet.
Lehet, nem ez a legmegfelelõbb fórumhely, de itt merült fel a kérdés, hát ide írok.
Be fogom mutatni a saját, a tárgyra vonatkozó munkahipotézisemet. Nem azért, mintha okoskodni akarnék, tisztában vagyok vele, hogy ilyen magasszintû fizikai magyarázatra képtelen vagyok, s hozzátenni se tudok semmit.
Viszont nagyon tanulságos volna, ha sikerülne "közös nevezõre hozni" az én amatõr elgondolásaimat a "céhbeli" kolléga szakszerû leírásával. Talán mások számára is világosabbá tenné ezeket az alapvetõ cirkulációs folyamatokat. Hiszen itt a meteorológia alapkérdéseirõl van szó.
Nos, a teknõképzõdés és megnyúlás lényegét a következõkben látom: a kellõen gyors kvázilineáris nyugati áramlásokban nemcsak a polárfronton, hanem alacsonyabb szélességeken is kialakulhatnak örvénykezdemények. Tudjuk, hogy ezen kezdemények ott képesek mérsékeltövi ciklonná fejlõdni, ahol kellõen nagy a baroklin instabilitás (melynek pontos definícióját sajnos nem ismerem). Ez utóbbi a hõkontraszt függvénye: nagy hõkontraszt-nagy baroklin instabilitás-nagy ciklogenetikus hajlam.
Tehát, az egyenletes sebességû lineáris nyugati áramlási szalagon ott indul el ciklonképzõdés, ahol nagy a hõdifferencia. Ha ezen a helyen kialakult a ciklon, úgy az áramlási szalag begörbül, "lefelé" kiöblösödik. Így a gyors nyugati áramlás valamivel délebbre (vagy a déli hemiszférán északabbra) kerül, a következõ örvény már ebben a délebbi pozicióban képzõdik rajta, éspedig újfent azon a ponton, ahol kellõen nagy a hõkontraszt. És így tovább.
Ebbõl az elképzelésbõl egy halom dolog adódik. Elõször is, az alacsony nyomású terület nyúlni kezd. Mivel a ciklogenezis a fentiek értelmében nem az elvileg izoterm zóna mentén (hisz ott kicsi a hõkülönbség) , hanem a nagy hõdifferenciájú meridián irányába halad, ezért az alacsony nyomású terület jobbára meridionálisan nyúlik meg, a kisebb szélességek felé.
Mindebbõl egyben az is következik, hogy az alacsony nyomású terület megnyúlása kisebb-nagyobb kilengésekkel, de mindig a legnagyobb hõgradiensû vonalat követi.
A gyors nyugati áramlási szalag mind délebbre kerül, a tõle északra létrejött örvények nagyobb alacsony nyomású területté folynak össze, melyen belül (legalábbis idõlegesen) feltûnõen kicsi a nyomásgradiens. A folyamatot a magam számára polárfronti expanziónak neveztem el, mivel a gyors áramlásoknak és alacsony nyomásnak a polárfronttól az alacsonyabb szélességek felé törésérõl van itt szó.
Morfológiailag ugyanakkor teknõképzõdéssel állunk szemben. A teknõn belül létrejöhet, és általában létre is jön egy délebbi elhelyezkedésû "fiaciklon" az északi "anyaciklon" alatt, de ez szinte mindig kisebb terjedelmû és kevésbé mély, mint az anyaciklonja.
A kvázilineáris áramlásoknak ez a többszörös cirkulárissá alakulása a teknõn belül fokozatosan felemészti a polárfronti mozgási energiát, az északon még igen jelentõs nyugat-keleti impulzus ezért dél felé csökken. Amíg a fiatal, nem túlnyúlt teknõ elég gyorsan áthelyezõdik, addig az "öreg" délre jutott teknõ, annak ciklonjai rendszerint alig, vagy egyáltalán nem helyezõdnek át kelet felé.
Még egy dolog: a mérsékelt övi ciklonok átmérõjét, és valószínûleg mélységét is szerintem nagy mértékben meghatározza annak a kvázilineáris áramlási vonalszakasznak a hossza, mely ciklonképzõdéskor begörbül. Hogy ezt miért gondolom?
A leghosszabb ilyen, kvázilináris vonalak magán a polárfronton találhatók. Hiszen a poláris jet-en belüli terület egyetlen gigantikus, több középpontú ciklonrendszernek is tekinthetõ, óriási nagy átmérõvel. Ezek a vonalak görbülnek aztán polárfronti anyaciklonokká (melyek így a poláris óriásciklon peremciklonjai). A polárfronti anyaciklonok átmérõje is mélysége is még jelentõs. Mivel azonban átmérõjük már kisebb a poláris "gigaciklon" átmérõjénél, a kvázilineáris áramlási szakasz is sokkal rövidebb a déli oldalukon. Ebbõl megint csak kisebb méretû, kevésbé mély ciklon képzõdhet az anyaciklonoktól délre. Szóval, ahogy dél felé haladunk, egyre kisebb kiterjedésû, és rendszerint sekélyebb ciklonokkal találkozunk. Egy mediciklon például általában nem olyan nagy és mély, mint egy Izland környéki.
Ebbõl kifolyólag délen sok a viszonylag kicsi örvény, azonban hosszú, nagyjából lineáris áramlási pályák nincsenek.
Persze lehet, elképzeléseim részben, vagy talán egészben, nem helytállóak. Mindenesetre várom a véleményeket.
Be fogom mutatni a saját, a tárgyra vonatkozó munkahipotézisemet. Nem azért, mintha okoskodni akarnék, tisztában vagyok vele, hogy ilyen magasszintû fizikai magyarázatra képtelen vagyok, s hozzátenni se tudok semmit.
Viszont nagyon tanulságos volna, ha sikerülne "közös nevezõre hozni" az én amatõr elgondolásaimat a "céhbeli" kolléga szakszerû leírásával. Talán mások számára is világosabbá tenné ezeket az alapvetõ cirkulációs folyamatokat. Hiszen itt a meteorológia alapkérdéseirõl van szó.
Nos, a teknõképzõdés és megnyúlás lényegét a következõkben látom: a kellõen gyors kvázilineáris nyugati áramlásokban nemcsak a polárfronton, hanem alacsonyabb szélességeken is kialakulhatnak örvénykezdemények. Tudjuk, hogy ezen kezdemények ott képesek mérsékeltövi ciklonná fejlõdni, ahol kellõen nagy a baroklin instabilitás (melynek pontos definícióját sajnos nem ismerem). Ez utóbbi a hõkontraszt függvénye: nagy hõkontraszt-nagy baroklin instabilitás-nagy ciklogenetikus hajlam.
Tehát, az egyenletes sebességû lineáris nyugati áramlási szalagon ott indul el ciklonképzõdés, ahol nagy a hõdifferencia. Ha ezen a helyen kialakult a ciklon, úgy az áramlási szalag begörbül, "lefelé" kiöblösödik. Így a gyors nyugati áramlás valamivel délebbre (vagy a déli hemiszférán északabbra) kerül, a következõ örvény már ebben a délebbi pozicióban képzõdik rajta, éspedig újfent azon a ponton, ahol kellõen nagy a hõkontraszt. És így tovább.
Ebbõl az elképzelésbõl egy halom dolog adódik. Elõször is, az alacsony nyomású terület nyúlni kezd. Mivel a ciklogenezis a fentiek értelmében nem az elvileg izoterm zóna mentén (hisz ott kicsi a hõkülönbség) , hanem a nagy hõdifferenciájú meridián irányába halad, ezért az alacsony nyomású terület jobbára meridionálisan nyúlik meg, a kisebb szélességek felé.
Mindebbõl egyben az is következik, hogy az alacsony nyomású terület megnyúlása kisebb-nagyobb kilengésekkel, de mindig a legnagyobb hõgradiensû vonalat követi.
A gyors nyugati áramlási szalag mind délebbre kerül, a tõle északra létrejött örvények nagyobb alacsony nyomású területté folynak össze, melyen belül (legalábbis idõlegesen) feltûnõen kicsi a nyomásgradiens. A folyamatot a magam számára polárfronti expanziónak neveztem el, mivel a gyors áramlásoknak és alacsony nyomásnak a polárfronttól az alacsonyabb szélességek felé törésérõl van itt szó.
Morfológiailag ugyanakkor teknõképzõdéssel állunk szemben. A teknõn belül létrejöhet, és általában létre is jön egy délebbi elhelyezkedésû "fiaciklon" az északi "anyaciklon" alatt, de ez szinte mindig kisebb terjedelmû és kevésbé mély, mint az anyaciklonja.
A kvázilineáris áramlásoknak ez a többszörös cirkulárissá alakulása a teknõn belül fokozatosan felemészti a polárfronti mozgási energiát, az északon még igen jelentõs nyugat-keleti impulzus ezért dél felé csökken. Amíg a fiatal, nem túlnyúlt teknõ elég gyorsan áthelyezõdik, addig az "öreg" délre jutott teknõ, annak ciklonjai rendszerint alig, vagy egyáltalán nem helyezõdnek át kelet felé.
Még egy dolog: a mérsékelt övi ciklonok átmérõjét, és valószínûleg mélységét is szerintem nagy mértékben meghatározza annak a kvázilineáris áramlási vonalszakasznak a hossza, mely ciklonképzõdéskor begörbül. Hogy ezt miért gondolom?
A leghosszabb ilyen, kvázilináris vonalak magán a polárfronton találhatók. Hiszen a poláris jet-en belüli terület egyetlen gigantikus, több középpontú ciklonrendszernek is tekinthetõ, óriási nagy átmérõvel. Ezek a vonalak görbülnek aztán polárfronti anyaciklonokká (melyek így a poláris óriásciklon peremciklonjai). A polárfronti anyaciklonok átmérõje is mélysége is még jelentõs. Mivel azonban átmérõjük már kisebb a poláris "gigaciklon" átmérõjénél, a kvázilineáris áramlási szakasz is sokkal rövidebb a déli oldalukon. Ebbõl megint csak kisebb méretû, kevésbé mély ciklon képzõdhet az anyaciklonoktól délre. Szóval, ahogy dél felé haladunk, egyre kisebb kiterjedésû, és rendszerint sekélyebb ciklonokkal találkozunk. Egy mediciklon például általában nem olyan nagy és mély, mint egy Izland környéki.
Ebbõl kifolyólag délen sok a viszonylag kicsi örvény, azonban hosszú, nagyjából lineáris áramlási pályák nincsenek.
Persze lehet, elképzeléseim részben, vagy talán egészben, nem helytállóak. Mindenesetre várom a véleményeket.
Úgy tudom, a polárfront hullámai a következõ okokból nõnek:
Egyrészt az egyenetlen Nap-besugárzás által elõidézett észak-déli hõgradiens sûrûséggradienst is elõidéz, ami miatt az azonos sûrûségû felületek az egyenlítõ felé lejtenek. Másrészt a föld forgása (Coriolis-erõ) miatt a klímaövek szélövezetei között matematikailag egy végtelenül éles határfelület (örvényréteg) jön létre, ami a mérsékelt és a sarki öv között a polárfront.
A polárfront mentén pozitív az örvényesség, és a két oldalán lévõ légtömegek keveredésekor ciklonális örvények jönnek létre. A közöttük lévõ területen az örvényesség megmaradása miatt jönnek létre anticiklonok, melyeket a polárfront északról megkerül (a polárfronton csak a ciklonok vannak rajta).
A sûrûség-lejtõkön a nyugati szél spontán hullámzásba kezd, ezek a topografikus Rossby-hullámok, de fontos, hogy ez nem a polárfront hullámzása. Viszont e hullámok polárfronthoz közeli részein "indukálhatják" a ciklonok kialakulását, hiszen ott az örvényesség eleve nagyobb a polárfronton.
Ugyanakkor a polárfront, mint örvényréteg, a forgó koordináta-rendszerben szintén spontán behullázik, ezek a planetáris Rossby-hullámok.
Természetesen ezek a jelenségek együttesen erõsíteni és gyengíteni is tudják egymást. Ha viszont a ciklonok és anticiklonok kialakulnak, akkor azok mozgásának lehet (kezdetben van) zonális, és lehet (kezdetben nincs) meridionális komponense. A meridionális komponens megjelenése a nyugati szélcsatorna topografikus és a polárfront planetáris Rossby-hullámainak nem egyforma sebességû haladása miatt fordulhat elõ. Az viszont igaz, hogy mindkét örvény (C vagy AC) mindkét irányú (É vagy D felé) elmozdulása a perdületmegmaradás miatt nyugat felé mozdítja el a képzõdményt, vagyis a zonális áramlás sebességéhez képest lassítja. E lassulás pedig a mozgási energia megmaradása miatt a ciklonok méretbeli növekedését, méghozzá É-D irányú elnyúlását eredményezi. Ezzel egyre nagyobb eséllyel alakul ki valamely - termikusan viszonylag homogén - földrajzi térség fölött jellegtelen nyomáselrendezõdés, mely segíti a blokkoló AC-k kialakulását.
A folyamat végén az elnyúlt, nagy méretû ciklonok kettészakadhatnak, és déli részük körül zárt áramlás alakulhat ki. Ez az a pillanat, amikor a polárfront "regenerálódik", különösen akkor mondhatjuk ezt, ha az északi "félciklon", ami rajtamaradt a polárfronton, elgyengül.
(Remélem jól emlékszem, hisz lassan 4 éve, hogy errõl tanultam).
Egyrészt az egyenetlen Nap-besugárzás által elõidézett észak-déli hõgradiens sûrûséggradienst is elõidéz, ami miatt az azonos sûrûségû felületek az egyenlítõ felé lejtenek. Másrészt a föld forgása (Coriolis-erõ) miatt a klímaövek szélövezetei között matematikailag egy végtelenül éles határfelület (örvényréteg) jön létre, ami a mérsékelt és a sarki öv között a polárfront.
A polárfront mentén pozitív az örvényesség, és a két oldalán lévõ légtömegek keveredésekor ciklonális örvények jönnek létre. A közöttük lévõ területen az örvényesség megmaradása miatt jönnek létre anticiklonok, melyeket a polárfront északról megkerül (a polárfronton csak a ciklonok vannak rajta).
A sûrûség-lejtõkön a nyugati szél spontán hullámzásba kezd, ezek a topografikus Rossby-hullámok, de fontos, hogy ez nem a polárfront hullámzása. Viszont e hullámok polárfronthoz közeli részein "indukálhatják" a ciklonok kialakulását, hiszen ott az örvényesség eleve nagyobb a polárfronton.
Ugyanakkor a polárfront, mint örvényréteg, a forgó koordináta-rendszerben szintén spontán behullázik, ezek a planetáris Rossby-hullámok.
Természetesen ezek a jelenségek együttesen erõsíteni és gyengíteni is tudják egymást. Ha viszont a ciklonok és anticiklonok kialakulnak, akkor azok mozgásának lehet (kezdetben van) zonális, és lehet (kezdetben nincs) meridionális komponense. A meridionális komponens megjelenése a nyugati szélcsatorna topografikus és a polárfront planetáris Rossby-hullámainak nem egyforma sebességû haladása miatt fordulhat elõ. Az viszont igaz, hogy mindkét örvény (C vagy AC) mindkét irányú (É vagy D felé) elmozdulása a perdületmegmaradás miatt nyugat felé mozdítja el a képzõdményt, vagyis a zonális áramlás sebességéhez képest lassítja. E lassulás pedig a mozgási energia megmaradása miatt a ciklonok méretbeli növekedését, méghozzá É-D irányú elnyúlását eredményezi. Ezzel egyre nagyobb eséllyel alakul ki valamely - termikusan viszonylag homogén - földrajzi térség fölött jellegtelen nyomáselrendezõdés, mely segíti a blokkoló AC-k kialakulását.
A folyamat végén az elnyúlt, nagy méretû ciklonok kettészakadhatnak, és déli részük körül zárt áramlás alakulhat ki. Ez az a pillanat, amikor a polárfront "regenerálódik", különösen akkor mondhatjuk ezt, ha az északi "félciklon", ami rajtamaradt a polárfronton, elgyengül.
(Remélem jól emlékszem, hisz lassan 4 éve, hogy errõl tanultam).
Ha ugyanis sûrûn fordul elõ polárfronti expanzió, úgy a fiatal légnyomási depressziók, teknõkezdemények "ráfutnak" az öregebb teknõkre, azok ciklonjait magukba olvasztják, "visszaszívják" északra. Így a régebbi teknõk nem tudnak tovább nyúlni dél felé, ciklonjaik sem tudják befejezni a fejlõdésüket. Ezért van az, hogy télen, mikor a nagyobb meridionális hõkontraszt miatt gyakoribb a polárfronti örvényesedés és expanzió, a mi szélességünkön ritkábbak az elöregedett ciklonok (hidegörvények és cseppek), s ha vannak is ilyenek, lényegesen rövidebb ideig állhatnak fenn, mint az átmeneti évszakokban és nyáron.
Bárikus mocsárhelyzet, nagy térségre kiterjedõ minimális nyomásgradiens, ami tkp. a szinoptikai ciklus és ezzel együtt a ciklonfejlõdés végpontja, télen számottevõ élettartammal elõ sem fordul.
A polárfronti expanzió ritkábbá válásának okára csak tippelni tudok. Elvileg elõidézheti a meridionális hõkontraszt gyengülése, és a jet ezzel kapcsolatos lassulása.
Mindenesetre, ez a hipotézis jó összhangban állna az északi sarkvidék kismértékû felmelegedésével, amit az alacsony jégborítottságok is mutatnak. Ez valóban csökkenti a meridionális hõdifferenciát.
S egyben választ ad arra is, hogy a (sarkvidéki) felmelegedés miért jár az idõjárás szélsõségesebbé válásával az alacsonyabb szélességeken.
Az biztos, hogy a fentebb taglalt makrocirkulációs változás megváltoztatja nálunk a szokásos, mondhatni "klasszikus, tankönyvi" csapadékeloszlást. Dél, délkelet relatíve csapadékosabbá válik annak következtében, hogy ezeket a tájakat a mediterrán ciklonok csapadékzónája gyakrabban érinti. Északnyugat számára a kifejezett frontcsapadék volna kedvezõbb, ami régebben valamivel gyakoribb is volt, minthogy a gyakrabban képzõdõ, fiatalabb teknõk erõsebb nyugat-keleti impulzusa következtében többször fordultak elõ északnyugatról "áthúzó" frontok.
Mindenesetre feltûnõ, hogy mostanában milyen közönségesen kimarad Északnyugat-Magyarország a nagyobb esõzésekbõl, havazásokból.
Még annyit, hogy a meridionális túlsúly éppen az idei évben mintha némileg csökkenõben volna. "Izoterm" idõszakban vagyunk, a nagy sarki hidegbetörések és az erõs szubtrópusi melegáramlások is jó ideje elkerülik térségünket.
Nagyon feltûnõ ez a tavalyi állapottal szemben, mikor is a március végi tél után április legvégére itt volt a kánikulai hõség. Idén viszont "végtelenített" tavasz van, végsõ soron már február eleje óta. Persze még korai, hogy sommás véleményt alkossunk ebben a kérdésben. Lehet, csak "pillanatnyi" megingásról van szó, és aztán csõstül jönnek újra a szélsõségek.
Bárikus mocsárhelyzet, nagy térségre kiterjedõ minimális nyomásgradiens, ami tkp. a szinoptikai ciklus és ezzel együtt a ciklonfejlõdés végpontja, télen számottevõ élettartammal elõ sem fordul.
A polárfronti expanzió ritkábbá válásának okára csak tippelni tudok. Elvileg elõidézheti a meridionális hõkontraszt gyengülése, és a jet ezzel kapcsolatos lassulása.
Mindenesetre, ez a hipotézis jó összhangban állna az északi sarkvidék kismértékû felmelegedésével, amit az alacsony jégborítottságok is mutatnak. Ez valóban csökkenti a meridionális hõdifferenciát.
S egyben választ ad arra is, hogy a (sarkvidéki) felmelegedés miért jár az idõjárás szélsõségesebbé válásával az alacsonyabb szélességeken.
Az biztos, hogy a fentebb taglalt makrocirkulációs változás megváltoztatja nálunk a szokásos, mondhatni "klasszikus, tankönyvi" csapadékeloszlást. Dél, délkelet relatíve csapadékosabbá válik annak következtében, hogy ezeket a tájakat a mediterrán ciklonok csapadékzónája gyakrabban érinti. Északnyugat számára a kifejezett frontcsapadék volna kedvezõbb, ami régebben valamivel gyakoribb is volt, minthogy a gyakrabban képzõdõ, fiatalabb teknõk erõsebb nyugat-keleti impulzusa következtében többször fordultak elõ északnyugatról "áthúzó" frontok.
Mindenesetre feltûnõ, hogy mostanában milyen közönségesen kimarad Északnyugat-Magyarország a nagyobb esõzésekbõl, havazásokból.
Még annyit, hogy a meridionális túlsúly éppen az idei évben mintha némileg csökkenõben volna. "Izoterm" idõszakban vagyunk, a nagy sarki hidegbetörések és az erõs szubtrópusi melegáramlások is jó ideje elkerülik térségünket.
Nagyon feltûnõ ez a tavalyi állapottal szemben, mikor is a március végi tél után április legvégére itt volt a kánikulai hõség. Idén viszont "végtelenített" tavasz van, végsõ soron már február eleje óta. Persze még korai, hogy sommás véleményt alkossunk ebben a kérdésben. Lehet, csak "pillanatnyi" megingásról van szó, és aztán csõstül jönnek újra a szélsõségek.
A legnagyobb kérdések egyike, hogy a teknõket képzõ hullám amplitúdója milyen kényszer(ek) hatására nõ meg. A nyugati futóáramlás gyengesége mindenképpen közre kell, hogy játsszon. Ezt viszont nem tudom, mi váltja ki.
Áthelyezve innen: Meteorológiai társalgó (#229074 - 2014-05-13 20:48:32)
A 1,5 héttel ezelõtti és a holnap kezdõdõ rendkívül szeles idõjárás között sokszor eszembe jutott egy Barátom írása egy másik fórumon, mivel 1,5 héten belül egy ilyen durva szeles idõszak ismétlõdik:
"Globális felmelegedés? Klímaváltozás? Szélsõségesebbé válás?
Az elmúlt évtizedben központi témává vált a „globális felmelegedés”. Szakcikkek százai, ezrei, tanulmányok tömege jelent meg errõl. A kutatók többsége hõmérsékletemelkedést és szárazságot prognosztizált az elkövetkezõ évtizedekre. Az északi féltekén, azon belül az európai térségben is valóban volt tapasztalható a 20. század utolsó évtizedében és a 21. század elsõ éveiben néhány tizedfokos középhõmérséklet emelkedés. Az ezen évek egyes évszakaiban bekövetkezõ átlaghõmérséklet-változások azt mutatják, hogy az éves középhõmérséklet emelkedés elsõsorban a nyári évszak magasabb hõmérsékleteinek volt köszönhetõ. Jóllehet a klímaelemzõk többsége utalást tesz az idõjárás szélsõségeinek szaporodására is, a köztudatba mégis elsõsorban az ivódott be, hogy már a jelenben is, de az elkövetkezõ idõszakban különösen, egy melegedõ klíma tanúi lehetünk. A nevezett idõszak éveinek részletesebb tanulmányozása azonban azt mutatja, hogy sokkal inkább az idõjárás kiegyensúlyozatlansága, szabályozatlansága érhetõ tetten, mintsem az azt megelõzõ idõszakban tapasztalható viszonylagos kiegyensúlyozottság magasabb hõmérsékleti tartományban történõ megvalósulásáról lenne szó.
Amennyiben eltekintünk a többi klímaelemtõl, és kiemeltem a hõmérsékletváltozást vizsgáljuk, elfogadva a melegedés feltételezését, érdekes következtetésre juthatunk. Fentebb bemutattuk, milyen jelentõs középhõmérséklet különbségeket okoz a domborzat. Néhány tíz méteres magasságkülönbség akár az egész fokos tartományba emelheti ezt az eltérést. Az egyes évek között is jelentõs középhõmérséklet különbség van. Ez a tény azonban magában még nem feltétlenül befolyásolja egy adott földrajzi területen hagyományosan mûködõ mezõgazdasági kultúrák biztonságát és termésbiztonságát. Sokkal nagyobb jelentõsége van az ezen belül bekövetkezõ szélsõséges eseményeknek. Olyanoknak, amelyek valamilyen tekintetben a növénykultúrákra nézve bizonyos tûréshatárokat lépnek át. Hasonlóképpen, mint az inverziós jelenségnek köszönhetõ abszolút minimumokban megjelenõ különbségek, amelyek az átlagok közt meglévõ eltérésektõl függetlenül húznak választóvonalat adott fajnál a téli túlélési lehetõségeket illetõen. Az idõjárási eseményeket figyelemmel kísérõ gazdálkodó megtapasztalhatta az elmúlt években, hogy szélsõségesen meleg periódusokat hirtelen drasztikus lehûlések, teljesen száraz hónapokat özönvizek követtek. A rövidebb idõszakok ilyetén szélsõségei évjárat méretekben is jelentkeztek. Kimutathatóan gyakoribbá és súlyosabbá váltak a tavaszi fagyok, érzékelhetõen szaporodott a pusztító zivatarok és jégesõk száma. Ezek nyilvánvalóan jóval nagyobb súllyal esnek latba, mint az esetleges 4-5-6 tizedfokos hõmérsékletemelkedés, de akár ugyanekkora csökkenés.
Ha vizsgálni kezdjük, miben áll ez a klímajelleg változás, azt láthatjuk, hogy az utóbbi másfél évtizedben megszaporodott az úgynevezett „blocking” helyzetek száma az európai térségben. Ez azt jelenti, hogy az európai idõjárást alapvetõen meghatározó és szabályozó atlanti ciklonok szabad nyugat-keleti pályán történõ mozgását idõrõl-idõre szokatlan földrajzi helyeken kialakuló anticiklonok blokkolják. Ez a körülmény az idõjárási menet korábbi idõszakokra jellemzõ, úgynevezett „zonális” (szélességi körök mentén haladó ciklonpályák) jellegét „meridionális” (észak-déli) áramlásúvá változtatja.
9. térkép
A térkép (9. térkép) egy, az elmúlt évtizedben gyakran elõforduló szinoptikus helyzetre ad konkrét példát. Látható, hogy a sajátosan elhelyezkedõ légköri képzõdmények konstellációjában kialakuló áramlások mennyire éles és mély hullámokat képeznek észak-déli irányban. Ezek mentén idõrõl-idõre a szokásosnál hidegebb léghullámok jutnak el déli szélességekre és a megszokottnál melegebbek északiakra. Ezek nyomán a téli idõszakban extrém hidegek alakulhatnak ki a kontinens felett, nyáron pedig a keveredési határzónákban pusztító viharok keletkezhetnek. Szélsõségesen meleg idõszakokat szokatlanul hidegek válthatnak fel, átmenet nélkül.
Nem véletlen talán ezek után, hogy néhány évvel ezelõtt még szinte kizárólagosan melegedésrõl és szárazabbá válásról szóltak a kutatók jóslatai, mígnem néhány kivételesen csapadékos, árvízkatasztrófákkal tarkított, és Európa enyhébb klímájú, mediterrán és óceáni területének szélsõségesen hideg telû éve után egyenesen egy kis jégkorszak kezdetének víziója lát napvilágot.
A „józan paraszti ész” tapasztalati „agroklimatológiája”
Aki saját tapasztalataira hagyatkozva, különösen, ha gazdálkodóként figyeli nap, mint nap az idõjárási eseményeket, sõt azok következményeit a „bõrén érzi”, egyértelmûen valami korábbi rend felborulásaként élheti meg azt. A károkat okozó helyzetek súlyosságát még az a körülmény is fokozza, hogy a kárt okozó idõjárási események, furcsa módon, egy-egy adott perióduson belül egyazon térséget érintve ciklikusan makacsul reprodukálódnak, tetézve a már egyszer vagy kétszer bekövetkezett negatív hatást. Amennyiben valaki úgy vélné, hogy csupán benyomásokról van szó, annak érdemes lenne követnie például az idõszakos, évszakos, vagy éves csapadékadatokat és azokat összevetni a sokéves átlagokkal, különösen a korábban tipikus területi eloszlás tükrében. Ebben a tekintetben a gyökeres változás elsõdleges oka abban áll, hogy a gyakran blokkolt ciklonpályák miatt az éves csapadék jelentõs része úgynevezett „konvektív”, azaz meghatározott légköri helyzetekben helyileg képzõdõ csapadék, a korábbi évtizedek frontcsapadék többletével szemben. A ciklonok okkluziós frontjaiból származó csapadék sem föltétlenül mutatja a korábbi idõszak területi eloszlását, miután a ciklonpályák is változtak, sõt maguknak a ciklonoknak az eredete is, lévén, hogy arányaiban megsokasodtak, az úgynevezett „magassági hidegcsepp” helyzetek és a mediterrán ciklonok, amelyekre jellemzõ, hogy csapadékukat területileg koncentráltan bocsájtják ki, idõnként extrém mennyiségben, atipikus módon teremtve atipikus viszonyokat, soha nem látott idõjárási helyzeteket az érintett földrajzi területeken."
A 1,5 héttel ezelõtti és a holnap kezdõdõ rendkívül szeles idõjárás között sokszor eszembe jutott egy Barátom írása egy másik fórumon, mivel 1,5 héten belül egy ilyen durva szeles idõszak ismétlõdik:
"Globális felmelegedés? Klímaváltozás? Szélsõségesebbé válás?
Az elmúlt évtizedben központi témává vált a „globális felmelegedés”. Szakcikkek százai, ezrei, tanulmányok tömege jelent meg errõl. A kutatók többsége hõmérsékletemelkedést és szárazságot prognosztizált az elkövetkezõ évtizedekre. Az északi féltekén, azon belül az európai térségben is valóban volt tapasztalható a 20. század utolsó évtizedében és a 21. század elsõ éveiben néhány tizedfokos középhõmérséklet emelkedés. Az ezen évek egyes évszakaiban bekövetkezõ átlaghõmérséklet-változások azt mutatják, hogy az éves középhõmérséklet emelkedés elsõsorban a nyári évszak magasabb hõmérsékleteinek volt köszönhetõ. Jóllehet a klímaelemzõk többsége utalást tesz az idõjárás szélsõségeinek szaporodására is, a köztudatba mégis elsõsorban az ivódott be, hogy már a jelenben is, de az elkövetkezõ idõszakban különösen, egy melegedõ klíma tanúi lehetünk. A nevezett idõszak éveinek részletesebb tanulmányozása azonban azt mutatja, hogy sokkal inkább az idõjárás kiegyensúlyozatlansága, szabályozatlansága érhetõ tetten, mintsem az azt megelõzõ idõszakban tapasztalható viszonylagos kiegyensúlyozottság magasabb hõmérsékleti tartományban történõ megvalósulásáról lenne szó.
Amennyiben eltekintünk a többi klímaelemtõl, és kiemeltem a hõmérsékletváltozást vizsgáljuk, elfogadva a melegedés feltételezését, érdekes következtetésre juthatunk. Fentebb bemutattuk, milyen jelentõs középhõmérséklet különbségeket okoz a domborzat. Néhány tíz méteres magasságkülönbség akár az egész fokos tartományba emelheti ezt az eltérést. Az egyes évek között is jelentõs középhõmérséklet különbség van. Ez a tény azonban magában még nem feltétlenül befolyásolja egy adott földrajzi területen hagyományosan mûködõ mezõgazdasági kultúrák biztonságát és termésbiztonságát. Sokkal nagyobb jelentõsége van az ezen belül bekövetkezõ szélsõséges eseményeknek. Olyanoknak, amelyek valamilyen tekintetben a növénykultúrákra nézve bizonyos tûréshatárokat lépnek át. Hasonlóképpen, mint az inverziós jelenségnek köszönhetõ abszolút minimumokban megjelenõ különbségek, amelyek az átlagok közt meglévõ eltérésektõl függetlenül húznak választóvonalat adott fajnál a téli túlélési lehetõségeket illetõen. Az idõjárási eseményeket figyelemmel kísérõ gazdálkodó megtapasztalhatta az elmúlt években, hogy szélsõségesen meleg periódusokat hirtelen drasztikus lehûlések, teljesen száraz hónapokat özönvizek követtek. A rövidebb idõszakok ilyetén szélsõségei évjárat méretekben is jelentkeztek. Kimutathatóan gyakoribbá és súlyosabbá váltak a tavaszi fagyok, érzékelhetõen szaporodott a pusztító zivatarok és jégesõk száma. Ezek nyilvánvalóan jóval nagyobb súllyal esnek latba, mint az esetleges 4-5-6 tizedfokos hõmérsékletemelkedés, de akár ugyanekkora csökkenés.
Ha vizsgálni kezdjük, miben áll ez a klímajelleg változás, azt láthatjuk, hogy az utóbbi másfél évtizedben megszaporodott az úgynevezett „blocking” helyzetek száma az európai térségben. Ez azt jelenti, hogy az európai idõjárást alapvetõen meghatározó és szabályozó atlanti ciklonok szabad nyugat-keleti pályán történõ mozgását idõrõl-idõre szokatlan földrajzi helyeken kialakuló anticiklonok blokkolják. Ez a körülmény az idõjárási menet korábbi idõszakokra jellemzõ, úgynevezett „zonális” (szélességi körök mentén haladó ciklonpályák) jellegét „meridionális” (észak-déli) áramlásúvá változtatja.
9. térkép
A térkép (9. térkép) egy, az elmúlt évtizedben gyakran elõforduló szinoptikus helyzetre ad konkrét példát. Látható, hogy a sajátosan elhelyezkedõ légköri képzõdmények konstellációjában kialakuló áramlások mennyire éles és mély hullámokat képeznek észak-déli irányban. Ezek mentén idõrõl-idõre a szokásosnál hidegebb léghullámok jutnak el déli szélességekre és a megszokottnál melegebbek északiakra. Ezek nyomán a téli idõszakban extrém hidegek alakulhatnak ki a kontinens felett, nyáron pedig a keveredési határzónákban pusztító viharok keletkezhetnek. Szélsõségesen meleg idõszakokat szokatlanul hidegek válthatnak fel, átmenet nélkül.
Nem véletlen talán ezek után, hogy néhány évvel ezelõtt még szinte kizárólagosan melegedésrõl és szárazabbá válásról szóltak a kutatók jóslatai, mígnem néhány kivételesen csapadékos, árvízkatasztrófákkal tarkított, és Európa enyhébb klímájú, mediterrán és óceáni területének szélsõségesen hideg telû éve után egyenesen egy kis jégkorszak kezdetének víziója lát napvilágot.
A „józan paraszti ész” tapasztalati „agroklimatológiája”
Aki saját tapasztalataira hagyatkozva, különösen, ha gazdálkodóként figyeli nap, mint nap az idõjárási eseményeket, sõt azok következményeit a „bõrén érzi”, egyértelmûen valami korábbi rend felborulásaként élheti meg azt. A károkat okozó helyzetek súlyosságát még az a körülmény is fokozza, hogy a kárt okozó idõjárási események, furcsa módon, egy-egy adott perióduson belül egyazon térséget érintve ciklikusan makacsul reprodukálódnak, tetézve a már egyszer vagy kétszer bekövetkezett negatív hatást. Amennyiben valaki úgy vélné, hogy csupán benyomásokról van szó, annak érdemes lenne követnie például az idõszakos, évszakos, vagy éves csapadékadatokat és azokat összevetni a sokéves átlagokkal, különösen a korábban tipikus területi eloszlás tükrében. Ebben a tekintetben a gyökeres változás elsõdleges oka abban áll, hogy a gyakran blokkolt ciklonpályák miatt az éves csapadék jelentõs része úgynevezett „konvektív”, azaz meghatározott légköri helyzetekben helyileg képzõdõ csapadék, a korábbi évtizedek frontcsapadék többletével szemben. A ciklonok okkluziós frontjaiból származó csapadék sem föltétlenül mutatja a korábbi idõszak területi eloszlását, miután a ciklonpályák is változtak, sõt maguknak a ciklonoknak az eredete is, lévén, hogy arányaiban megsokasodtak, az úgynevezett „magassági hidegcsepp” helyzetek és a mediterrán ciklonok, amelyekre jellemzõ, hogy csapadékukat területileg koncentráltan bocsájtják ki, idõnként extrém mennyiségben, atipikus módon teremtve atipikus viszonyokat, soha nem látott idõjárási helyzeteket az érintett földrajzi területeken."
Havazás előrejelzés
Utolsó észlelés
Térképek
Radar
Aktuális hõmérséklet
Aktuális szél
Utolsó kép
Indul a MetNet előrejelzési verseny sorozatának 41. sorozata
MetNet | 2024-11-02 11:38
Szabályzat