Usrin, ez tény és való.
Duna-viszonylatban pedig különösképpen, hiszen a Szigetközben szétterülõ folyónak éppen a kanyargóssága, vadregényessége adta a szépségét.
A szabályozások elõtt, mikor szakadópartok, éles kanyarok jellemezték a Dunát, még a maga természetességében létezett az "építõ-romboló"-munka: a szakadópartról fák dõltek be, morotvák fûzõdtek le, még régebben a meder is vándorolt árvizek után, a keskeny sodorvonal miatt zátonyok sokasága képzõdött, mint ahogy Te is írtad. Ez mind-mind megfogta a vizet, áradáskor az uszadékot, télen a jégtáblákat akasztotta meg. És ilyenkor -vízügyi mérnök híján- gyakran szenvedett a lakosság jégdugó-okozta árvíztõl.
Jött a szabályozás, a mérnökök kõszórásokkal fékezték a Dunát, a túlfejlõdött kanyarokat "lerézsûzték": elsõ volt a lakosság védelme és a hajózás biztosítása. Ezáltal eltûntek a természetes "akadályok", és a jégképzõdés is nehezebben ment végbe. Ma már csak a folyó 1-2 pontja mondható jegesedésnél kritikusnak (lásd korábbi írásomat), régebben a számtalan jegesedési gócpont hamar "összeért".
Elvesztettük tehát: sok szakadópartot, morotvák, holtágak sokaságát, bennük a sokszínû élõvilágot (elsõsorban a sajátos flórájú-faunájú löszfalak eltûnése fájó)
Nyertünk viszont sok emberéletet, amit a jegesárak vettek volna el...

Az, hogy ritkábban fagy be a Duna, tehát csak a szabályozási folyamat, a vízügyi beavatkozás-sorozat következménye. Az éghajlatváltozást bizonygatókat nem erõsíti. Csak a nosztalgiahangulatot...