Ide másolom neked met4ever-nek egyik írásomra adott válaszát (idézõjelben az én mondatom) azért, mert roppant fontos alapkérdést feszeget, és alapvetõ megállapítást tesz a meridionális hõkontraszt és a Rossby-hullámok összefüggésérõl.
Íme:


"Nincs itt valami tévedés? Én úgy tudtam, hogy növekvõ hõkontraszt a pólus és az egyenlítõ között éppenhogy felgyorsítja a zonális áramlásokat."

A zonális áramlás erõssége nem a meridionális (észak-dél irányú) hõkontraszttól, hanem a meridionális nyomási gradienstõl függ. Minél nagyobb ez a gradiens (mégpedig északi alacsony nyomással, déli magas nyomással), annál erõsebb a közepes szélességeken a nyugatias (zonális) áramlás.

A merdionális hõmérsékleti gradiens (vagy "hõkontraszt", ahogy nevezted) az ún. baroklin instabilitást határozza meg. Ez arról szól, hogy a zonális alapáramlásra rakódó kis meridionális zavarok tovább tudnak-e növekedni, s ezáltal teknõket/gerinceket kialakítani, vagyis a zonalitást meridionalitásba fordítani egy idõre. Minél nagyobb a baroklin instabilitás, annál jobb erre a lehetõség. Mivel ez a féle instabilitás egyenesen arányos a meridionális hõm.gradienssel, alacsony hõm. gradiens esetén az említett zavarok nem növekednek tovább, s az áramlás zonális marad. Ha viszont zonális az áramlás a közepes szélességeken, akkor nem valósul meg a merdionális hõcsere, aminek következtében zonalitásnál idõben fokozatosan növekszik a meridionális hõm.gradiens, míg el nem éri azt a kritikus értéket, amikor már elegendõ baroklin instabilitás adott az alapáramlásra rakódó zavarok továbbfejlõdéséhez és a meridionalitásba váltáshoz...

Ez a szemlélet sok mindent megmagyaráz. Például, hogy az arktikus hidegmagok környezetében miért szakad le a hideg,miért "szeret" ott a Rossby-pók "lábat növeszteni". És hogy miért elõnyös komolyabb hidegleszakadások szempontjából, ha a poláris hidegsapka hõmérsékleti szempontból erõsen inhomogén.
S hogy csakugyan lehet olyan állapot, mikor kvázi zonalitás mellett mégis megtörténik a meridionális hõcsere, mivel nagyon sok ciklon képzõdik, sok csíraállapotú hidegleszakadással. Ez felelne meg annak az állapotnak, mikor homogén módon nagyon hideg a sarkvidék, a nagy hõkontraszt miatt igen sok helyen leszakad a hideg (és képzõdik ciklon), és épp ezért az egyes leszakadások törpék maradnak.
Sokéves megfigyelés, hogy a téli napforduló idején (ünnepektõl január közepéig) nemegyszer a legerõsebben tombol a zonalitás. Ennek valószínû oka, hogy a sarkvidék ekkor igen erõsen lehûl, azonban az alacsonyabb szélességek ( ott is leginkább a tengervíz) még elég sokat õriz a nyári-õszi melegbõl. Bár met4ever azt írja, hogy a zonális áramlás sebessége a meridionális nyomásgradienstõl függ (és nem a hõgradienstõl), azonban azt hiszem, hogy a nyomáskülönbség végsõ soron a különbözõ szélességek eltérõ felmelegedésébõl fakad. Az ellentmondást a következõképp gondolom feloldhatónak:
a jet gyûrûje egységes hemiszférikus szisztéma, melynek sebességét az egész félgömb hõmérsékleti (és ezen keresztül nyomás) viszonyai határozzák meg. A jet hullámvetése ezzel szemben "helyi" jelenség, melyet télen fõleg a "helyi" sarki hidegmagok váltanak ki.
Éppen ezért nem mindegy, hol alakul ki a tél folyamán környezeténél lényegesen hidegebb légtömeg a sarki hidegsapkán belül. Grönland fölött például mindig ilyen hidegtömeg tartózkodik. Ezért van az, hogy az amerikai kontinens szinte az összes télen megkapja a maga kiadós hidegleszakadását. Más a helyzet Eurázsia esetében. Itt nincs belföldi jégtakaró, mint Grönlandon, ezért a helyi erõs lehûlés, hidegmag kialakulása szempontjából a szubarktikus tájakon létrejövõ vastag hótakaróra van utalva. Ha létrejön ilyen, akkor lesz eurázsiai hidegmag, s így a met4ever által elmondottak értelmében a közelünkben leszakad a hideg, és van meridionalitás, hidegelárasztás nálunk is. Ellenkezõ esetben Európában marad a tomboló zonalitás, míg Kanadára, USA-ra masszívan rászakad a hideg.
Feltehetõ, hogy pontosan a fentiekkel függ össze a decemberi prediktor szibériai hókiterjedésre vonatkozó eleme.