Ha a klímáról, ill. annak változásairól beszélünk, semmiképpen sem negligálhatjuk az üvegház effektust -ez ma már tudományos közhely, mi több, az ebbõl következõ "globális felmelegedés" a modernkori néphit része. Vitán felül áll a tény, hogy az üvegház gázok hiánya, vagy erõs megfogyatkozása esetén a földi átlaghõmérséklet erõsen lecsökkenne, erre eklatáns példa a híg légkörû, s ezért jéggolyóvá fagyott Mars bolygó -avagy a másik oldalon a tüzes pokollá vált Vénusz. Az üvegház effektus a klíma sarkalatos faktora.
Ellenben ugyanilyen alapvetõ hatást fejt ki az éghajlatra a naptevékenység, s ez kevéssé vizsgált és köztudott. Érzésem szerint éppen ez a két hatás a döntõ az elmúlt pár évszázad klímaváltozásaiban. A Maunder-minimum és a kis jégkorszak idõbeli egybeesése mindenesetre eleve fel kell, hogy keltse a gyanúnkat, hogy a napfoltciklus -pontosabban annak anomáliái-az általában feltételezettnél nagyobb hatást gyakorolnak a légkörre.
Itt nem a napfoltok sugárzáscsökkentõ voltáról van szó, a hatás más, és jóval bonyolultabb.
Különben is, naptevékenységi maximum esetén a foltok mellett okvetlenül fellépõ fáklyák nemcsak hogy kiegyenlítik a foltok csökkent sugárzását, hanem oda vezetnek, hogy a summa pozitív lesz: maximumban a napállandó, a sugárzó energia mennyisége valamicskét még növekszik is. E növekedés azonban elenyészõ, a klímára kifejtett hatás nem ennek a következménye.
Meglátásom szerint a hatás kettõs: 1. Erõs naptevékenység idején a megnövekedett UV sugárzás a térítõk feletti magaslégkörben elnyelõdve bizonyos rétegek felmelegedéséhez vezet, és ez a térítõi anticiklonok megerõsödését, kiterjedését vonja maga után. Ez az effektus légkörfizikailag is igazolt. De elég arra gondolni, hogy a nemrég lezárult igen hosszú és mély naptevékenységi minimum alatt az azori AC szinte eltûnt a térképrõl. Az is figyelemre méltó, hogy a NAO és AO indexek, melyek végsõ soron a hemiszférikus légkörzési cellák erõviszonyait fejezik ki, ezért a legszorosabb kapcsolatban állnak a térítõi magasnyomású öv fejlettségével, milyen jó korrelációt látszanak mutatni a naptevékenység ingadozásával. Az utóbbi hónapokban, valahányszor fokozódott a tevékenység, a fenti indexek mindig emelkedésbe kezdtek.
A térítõi magasnyomás viselkedésének van egy másik vetülete is. Az észak felé nyomuló magasnyomású légtömegek "municiót" szolgáltatnak a coriolis erõ részére: az erõsödõ térítõi AC a nyugatias légmozgások élénkülését okozza a mérsékelt szélességeken és vica versa. Jól követhetõ volt a legutóbbi minimum idején a jet-ek gyengülése, a légköri képzõdmények kelet felé való áthelyezõdésének lassulása -általában, a nyugati irányítás jelentõségének csökkenése. Ennek lett következménye például az északatlanti tengeráramlás lassulása, északra kanyarodása, és az arktikus tengeri jég eloszlásának következményes megváltozása (azóta, a naptevékenység erõsödésével ezek a folyamatok visszafordultak, és helyreállt az átlagosnak tekinthetõ állapot) Bár úgy tûnik, a nap mágneses tere és ezzel együtt a naptevékenység a múlt század kilencvenes évei óta lassú, általános csökkenést mutat, ennek megfelelõen azóta en masse lassabbak a ciklon és anticiklon áthelyezõdések,s ez a mai napig megfigyelhetõ.
2.Okkal feltételezhetõ, hogy az erõs naptevékenység csökkenti a hõkisugárzás lehetõségét a sarkokon. A most lezárult napfoltminimum alatt megfigyelhetõ volt az antarktiszi jégmennyiség növekedése, és az arktiszi jégborítottság is, ha növekedésbe nem is kezdett, de csökkenésének üteme lassult. A háttérben valószínûleg az áll, hogy az erõs naptevékenység idején intenzívebbé váló napszél töltött részecskéi a sarki magaslégkörben elnyelõdnek, kinetikus energiájuk hõvé alakul. Ez melegedést okoz bizonyos légrétegekben, ami fokozza az örvényességet. Így könnyebben alakulnak ki ciklonok a sarkvidéken, ill. az alacsonyabb szélességek ciklonjai gyakrabban terjednek ki a poláris régióra: ezért nehezebben indul el, zajlik le a hideg AC-k kialakulásának öngerjesztõ folyamata. Itt külön ki kell hangsúlyozni, hogy láthatólag milyen fontos tényezõje a földi klímának a magas szélességeken kialakuló, és a kisugárzást kumulatív módon erõsítõ anticiklon. Kijelenthetõ, hogy az alacsony naptevékenység speciálisan a sarkvidékeken egyfajta "ellen-üvegházhatást" fejt ki.
Ezek után próbáljuk felvázolni a naptevékenység tényleges idõjárási hatásait. Az extremitások megvizsgálása mindig nagyon tanulságos, induljunk ki ezért a sokat emlegetett Maunder-minimumból. Ezen idõszak alatt az elmélettel összhangban a sarkok lehûltek, jégtömegük megnövekedett. Számba veendõ, hogy a kisugárzás növekedése elsõsorban a tengeri úszójég mennyiségét gyarapítja (tehát az Arktiszét): érdekes tény, hogy a kis jégkorszak a déli féltekén egyáltalán nem jelentkezett. A sarki jégtömeg és a hidegbázis kiterjedése zord telekhez vezetett az északi hemiszférán. Másik oldalról tartósan, jelentõsen csökkent a nyugatiáramlás-hajlam. Ez a teleket nyilván még hidegebbé tette, ellenben a nyarakat aránytalanul forróvá. A kontinentális jelleg elõtérbe került. Az ellentétes hatások "nyugtalanságot", instabilitást vittek Európa klímájába. Nagyon árulkodó, hogy a XVIII. század végének, XIX. század elejének hazai idõjárása -a maihoz képest- megdöbbentõen hektikus volt: nagyon meleg és nagyon hideg hónapok sûrûn követték egymást, nemkülönben szokatlanul alacsony, ill. magas középhõmérsékletû évek.
Azóta az ipri széndioxid-kibocsájtás ás a naptevékenység hosszútávú növekedése idõben egybeesik. Mivel ezek effektusa hasonló, egymással összetéveszthetõ, nem tudhatjuk, a valóban létezõ átlaghõmérséklet emelkedés milyen mértékben írható az egyik, ill. a másik rovására.
Ha a naptevékenység általános mérséklõdése hosszútávú tendenciává válik, úgy ez, és a széndioxid emisszió növekedése versenyt fut egymással. Sajnos, végsõ összegzésben valószínûleg ez utóbbi a "nyerõ". Ha nem mérsékeljük a kibocsájtást, és a fölös széndioxid nem vonódik ki a légkörbõl, akkor az évezredekre ott maradhat. A naptevékenység ingadozásai pedig feltehetõleg nem ilyen hosszú idõtartamúak.