Az a probléma ezzel a szélsõséges idõjárás témával, hogy csakugyan volt régen is bõven szélsõség (csak egy példa a XX. század eleji nagy tornádó Vác térségében), mint ahogy napjainkban is elõfordul. Ahhoz, hogy objektíven le tudjunk szûrni valamilyen következtetést, ahhoz már statisztikázni kell. A statisztika pedig ... (egy statisztika tanárom szerint olyan mint a jó anyaföld, mindent ápol és eltakar. Szükség szerint.)

Abban a hazai szakemberek egyet értenek, hogy az éghajlatváltozással a szélsõségek gyakorisága nõni fog hazánkban is. A nyári csapadék összmennyisége például csökkenni fog, a csapadékos napok száma szintén, de amikor végre esik, akkor adott esetben gyakrabban lesz szélsõségesen sok a csapadék.

A harmadik adalék, hogy az éghajlatváltozás nem egyik napról a másikra következik be, hanem fokozatosan, így ha valaki nem figyel azzal, is áltathatja magát, hogy ezek a szélsõségek beleférnek a normális éghajlati határokba. Ezért ez is kicsit veszélyes. A szélsõséges eseményeket nem tudjuk felcímkézni, hogy ez most még belefér a normálisba, de az a másik már az éghajlatváltozás számlájára írható. Nehéz ezt kategorizálni, bármelyik irányba is. Ezért furcsállottam az OMSZ álláspontját, miszerint ez a mátrai eset, BIZTOSAN nem írható az éghajlatváltozás számlájára. Ez ugyanolyan, mint amikor a gagyi sajtó lehozza, hogy most beköszöntött az ítélet órája. Mind a kettõ kerülendõ, mert sokat árt a témának.

Azon, ahogyan a média gyakran kezeli a témát, gyakran én is elmosolyodom. Aztán arra gondolok, hogy legalább ezek jó apropók arra, hogy tisztázzunk néhány dolgok, de erre persze még fogékonnyá kellene tenni az érintetteket. Ezen (is) dolgozom éppen.