Én is túlhaladtam már (sajnos!) az öt évtizeden, nekem a telekkel mások a tapasztalataim. Ezek jellegében nem érzékelek gyökeres változást 60-as évekbeli kisgyerek korom óta -pontosabban, nem látok megfogható tendenciát ebben. Inkább azt mondanám, voltak idõszakok, mikor az enyhe telek halmozódtak (pl.1970-tõl 1978-ig) és voltak, mikor a hidegek (1980-as évtized közepe)
Az 1990-es évek nem bõvelkedtek kemény telekben (bár ott volt a híres 1995/96 és 1998 decemberének vérfagyasztó, abszolút Tmin rekordot megközelítõ hidege, meg ugyanezen tél februárjának rekord havazása) Úgy tûnik, a közelebbi múltban minden évtizedre jutott hozzávetõlegesen 2-3 igazi zord tél.
A 2000-es évtizedben megint volt egy sor hideg tél. A legutolsó igazi zord tél 2009/2010 volt. Ez országunkban a mediciklon elõoldalak miatt mérsékeltebb formában jelentkezett, de Európa térképének nemcsak ezt a kis foltját kell nézni. Észak-Németországban ismétlõdõ jelleggel emberemlékezet óta nem tapasztalt hóviharok dúltak, és az angol partvidék bizonyos öblei kezdtek befagyni, amire az 1950-es évek óta nem volt példa. Szóval, egészen kis szerencsével a 2009/2010-es télbõl nálunk is lehetett volna 1962/63 vagy 1928/29 szabású farkasordító tél. Azóta nem fordult elõ nálunk igazi nagytél, lassan már újra aktuális lesz.
Szóval, komoly telek voltak a közelmúltban is, és kétség sem férhet ahhoz, hogy a jövõben is lesznek ilyenek.
Ami valóban megváltozott, az a nyarak jellege. Az 1990-es évek eleje óta teljes egyértelmûséggel megszaporodtak az atlanti hatás nélküli, szárazföldi és szubtrópusi hatásokban bõvelkedõ, hosszas és eszméletlenül forró idõszakokat hozó nyarak száma.
Emögött egyértelmûen az atlanti drift meggyengülése áll. Ha megnézed a 2013-as abszolút Tmax eloszlási térképét, azt látod, hogy a magasabb, 40 fokot elérõ maximumok a Dunántúlon, annak is inkább az északi felén szóródnak. Ilyen eloszlás csak roppant gyenge atlanti befolyás idején lehetséges (Máskülönben bizonyára Csongrádban, Békésben lett volna melegebb, ahogy az a 70-es, 80-as években megszokott volt)
Mondhatjuk, hogy az utóbbi negyedszázadban a kontinentalitás látványos elõretörésének vagyunk tanúi hazánkban. Érdekes, hogy mindemellett a telek nem lettek szignifikánsan hidegebbek (igaz, enyhébbek sem) (Bár Floo szerint pl. a szegedi téli szezonrekordok kissé mélyebbre szálltak az utóbbi idõszakban) Talán az arktikus jégtömegek megfogyatkozása áll a háttérben -ez ellensúlyozza a nyugatiáramlás-hajlam csökkenésébõl adódó lehûlést.
Az éghajlatváltozás tisztán antropogén és egyirányú voltának koncepciójára alig érdemes szót vesztegetni. Persze, hogy nem állja meg a helyét egyik kitétel sem. Például, noha a XIX. sz. második fele óta érzékelhetõ némi hõnövekedés az éghajlatban, ez az 1940-es években hirtelen "gondolt egyet", és csökkenésbe fogott (mind a léghõmérséklet, mint a tengervíz hõmérséklete tekintetében) A lehûlés egészen az 1970-es évek végéig tartott. Bizonyos hegyi gleccserek elõretörtek, nemkülönben az örök talajfagy határa Szibériában. Ezt semmiféle emberi beavatkozás nem magyarázza, egyben arra is példa, hogy a modern korban tapasztalt felmelegedés korántsem monoton tendencia. Errõl a tényrõl -ti. a múlt század második felének hõcsökkenése- mostanában hallgatnak a tudományos közlemények és a média is, holott a maga korában az Élet és Tudomány folyóirat sokat cikkezett róla.
A másik: örökké éghajlatváltozást szajkóznak nekünk, holott a tényleges eltolódás mértékénél és fõleg idõtartamánál fogva egyelõre még csak az éghajlatingadozás minõsítést érdemli.
Klímánk lényegében nem változott meg az utóbbi 150 évben, a néhány évtizedre terjedõ tendenciákat pedig rettenetes túlzás éghajlatváltozásnak beállítani.