Érdekes és egyben szomorú volt még Szentendrén, hogy az akkor tízéves, még csak két méter magas mamutfenyõk (róluk az ember azt hinné hogy hozzászoktak a hideghez) elfagytak, de pár méterre tõlük a hasonló méretû kaukázusi jegenyefenyõk simán átvészelték (ma már az "ember nyaka kitörik" ha felnéz rájuk). Az összes többi örökzöld cserje és fenyõfajta, de még a "kerités melletti sorfenyõk" is átvészelték. A szõlõ kivételével minden gyümülcsfa (alma, körte, szilva, cseresznye és meggy) nameg a virágok épek maradtak a telken (Matematikus-tanár Édesapám majdnem sírt, mert "a lelkét adta" gondozásukba, minden egyes növényével rendszeresen "beszélgetett", engem is mindíg intett ha megmosolyogtam, "a növénnyel beszélgetni kell, attól fejlõdik igazán"). Csak egy fenyõ tûlevelei lettek érdekes ibolyaszínûek az északi oldalán, de az is életben volt, amig a minden évben visszatérõ fenyõtolvaj el nem vitte... szomoru Környékbeli lehetett a tolvaj mert soha nem tudtuk megfogni, pedig még karácsony napján is késõ estig õriztem a telket. Évek alatt alaposan megritkította mindazt, amit Édesapám 28 év alatt a két kezével összehozott. Akad több 7-8 méteres fenyõ aminek a felsõ harmadát vitte el a tolvaj, száradjon el a keze. Na nem lovallom bele magam, csak a helyet fogom, meg minek idegesítsem vele a Fórumot. Apám minden 25-30 centis csemetének külön-külön 2 m mély gödröt ásott a köves-agyagos talajban, mondván "a felnõtt fa gyökerének kell a hely, ne a fa veszõdjön vele"... a bitang tolvaj meg percek alatt elpusztította több év munkáját. Bocs a hosszért. a méreg belelovallt... szomoru