Térjünk még vissza kissé a 'Földtörténet klímaváltozásai és azok tanulságai' címû cikkhez.
A paleoklimatológia eredményei alapján úgy néz ki, hogy az óceánok és kontinensek elhelyezkedésének, hegyláncok fekvésének igen nagy a hatása a Föld éghajlatára. Fentiek nagyon sokat változtak az idõk folyamán, és ezzel együtt változott a klíma is.
Érdekes és sokatmondó tény, hogy azokban az idõszakokban, mikor geomorfológiai okokból akadályoztatott volt a hõtranszport, általában csökkent a Föld átlaghõmérséklete.
Ilyen idõszak volt a karbon kor vége, mikor is létrejött a szuperkontinens, a Pangea. Számos, az áramlások útjában álló hegylánc is képzõdött, mindebbõl kifolyólag a hõtranszport mind a légkörben, mind az óceánban erõsen korlátozottá vált.
A szuperkontinens déli része elég magas szélességeken feküdt, itt hamarosan hatalmas méretû eljegesedés jelentkezett. A jéggel borított terület nyúlványai északon a 30. szélességet is megközelítették.
Elsõ olvasatban elég furcsának tûnnek ezek a megfigyelések, hiszen a hõtranszport csökkent volta elvileg nem változtatja meg a földgolyó energiamérlegét. Az összes hõ mennyisége változatlan, csak eloszlása módosul. Amennyit a magasabb szélességek hûlnek, ugyanannyit melegednek az alacsonyabbak. Mégis, a jelek szerint az elsõ hatás dominál. Miért?
Itt újfent a hó és jégfelszín magas albedójának circulus vitiosust elindító hatására gondolhatunk. Igaz, az egyenlítõ környékének is megvan a maga klimatikus "ördögi köre": magasabb hõmérséklet-erõsebb párolgás-a levegõ magasabb vízgõz tartalma- fokozódó üvegház hatás. Azonban különbség, hogy a magas páratartalmú levegõ elszállítódásának lehetõsége miatt e mechanizmus kevésbé koncentrálódik egy bizonyos területre, mint a boreális szárazföldi jégtakarók albedó növekedés szülte circulus vitiosusa. Sokat mondó, hogy az eljegesedési idõszakokban mindig jelen van jelentõs nagyságú szárazulat valamelyik pólus környékén, ahol nagy vastagságú jégtakaró létrejöhetett.
A korlátozott hõkicserélõdés hûtõ hatásának szabálya alól érdekes kivétel a kréta idõszak vége, mikor a hegyláncok elhelyezkedése erõsen csökkent hõtranszportot kellett volna eredményezzen, ezzel szemben a hõtranszport kitûnõ volt, s az éghajlat globálisan meleg.
Azonban ez az idõszak "melegházi" nagyperióduson belül foglal helyet, még a sarkvidékeken is elérhette akkor az átlaghõmérséklet a 17(!) fokot. A jégtakaró tehát hiányzott, ezért a csökkent hõtranszport se tudott volna ott öngerjesztõ lehûlést elindítani.
A kontinensek elhelyezkedése a kréta idõszak végén már erõsen megközelítette a jelenkori állapotot azzal a különbséggel, hogy akkoriban Ausztrália még nagyon közel volt az Antarktiszhoz. Ebbõl kifolyólag nem alakulhatott ki az a cirkumpoláris áramlási gyûrû, mely a meridionális hõtranszportot nagyon erõsen akadályozva nagyban hozzájárult a déli kontinens eljegesedéséhez. Úgy tûnik, hogy az eljegesedés geomorfológiai kulcsa a pólus közeli nagy szárazulat, és a körülötte akadálytalanul kifejlõdõ cirkumpoláris áramlás.
Az északi sarkvidéken ezeknek a viszonyoknak éppen az ellenkezõjét tapasztalni napjainkban (és a nem nagyon régi földtörténeti korszakokban): a szárazföld hiánya a pólus közelében, és a cirkumpoláris áramlások akadályoztatott volta. Teljesen természetes, hogy az antarktiszi jégképzõdés jóval megelõzte az arktiszit, s hogy az északi sarkvidék jégkészlete jóval sérülékenyebb a délinél.