Hófelszín albedója 80-90%. Füves területé 20-30%, erdõsé 5-10%. Az óceánok vízfelszíne ennél is alacsonyabb albedõval bír (A földgolyó átlagos albedója 39%)
Látható, hogy a különbségek igen jelentõsek. Az albedó a földfelszín besugárzás általi melegedésének kardinális -éspedig csökkentõ hatású- tényezõje.
Az albedó azért roppant nagy jelentõségû tényezõje a klímának, mert a hó és jégborította tájak hõmérséklet változásait önerõsítõvé teszi. A hõmérséklet csökkenés a hó és jégborította felszín megnövekedésén keresztül növeli az albedót, a megnövekedett albedó csökkenti a felszín által elnyelt sugárzást, ami további lehûlésre vezet -circulus vitiosus. Természetesen majdnem ugyanez az önerõsítés áll fenn -csak ellenkezõ elõjellel- melegedés esetén. Hogy miért csak "majdnem", arra nemsokára visszatérek.
Fontos körülmény, hogy az albedó változások lokálisan történnek, a jégborította területeken (sarkvidékek). A jég által elraktározott negatív hõenergia "hõelszívó" hatása szintén lokálisan jelentkezik, a jéggel borított területen. A vízgõznek, mint pozitív hõenergia depónak a hatása ezzel szemben az advekció miatt már közel sem ennyire helyhez kötött.
Mindez felhívja a figyelmünket az önerõsítõ mechanizmusok helyhez -méghozzá a jég és hóborította helyekhez- való kötöttségére. Az eljegesedett pólusok a földi klíma instabilitásának gócpontjai, melyek idõ múltával instabilizáló hatásukat kiterjesztik más klímaövezetekre is. Természetesen a fenti, instabilitást okozó tényezõk csak a jég jelenléte mellett, vagy ehhez nagyon közeli állapotban "mûködõképesek". A cikk is megállapítja, hogy az éghajlatváltozások a "hûtõházi" klímaszakaszokban jelentõsebbek.
A jéggel borított sarkvidéken bármely okból bekövetkezõ hõcsökkenés könnyen beindíthatja az elõbb leírt önerõsító mechanizmust.