Mondjuk én már mindent a pár évvel ezelõtti sorozatos mátrai zivatarokhoz mérek.

Mikor az utat méter vastagságban mázsás kõtömbök borították, hidakat többszáz méterre sodort a víz, patakok meletti hegyoldalak beomlottak, az alföldön meg a máskor keskeny pataknyi Tarna tengerré változtatta a tájat, az országúton és a házak teraszán békák tömege (mint erdõben, õszi lombhulláskor a levelek), éjszakai autózás az egybefüggõ víztömegen keresztül, ahol csak az útmenti oszlopok jelezték az irányt.

Ezek után az élmények után én már semmin nem csodálkozom.