Sok szó esik ezekben a napokban a legyõzhetetlen északatlanti ciklontevékenységrõl, mint a zonalitás okáról. Holott -szerény véleményem szerint- a zonalitásnak ugyanilyen fontos, ha nem fontosabb kelléke az erõs térítõi magasnyomás, mely Európára nézve a túlfejlett azori anticiklonban ölt testet. Effektusából szépen levezethetõ az a nagyon karakteres idõjárás, aminek most tanúi vagyunk.
Ez az északra nyomult meleg AC kiélezi a meridionális hõkontrasztot, ezért rendkívül felgyorsítja a nyugati áramlásokat. Ugyanakkor magasnyomású, meleg levegõje útját állja az északi ciklonok dél felé terjeszkedésének. A kelet-nyugat lefutású izobárok ezért összesûrûsödnek, a légnyomás gradiens rendkívül megnövekszik. Tõlünk északra, nem túl messze, hihetetlen viharok száguldanak nyugatról keletre, s sok csapadék hull. Nálunk a fentiek következtében érdekes kontrasztként viszonylag nyugodt, eléggé száraz az idõ.
Ha idõnként ki is alakul csökevényes meridionalitás, az rövid ideig tart, nem tud rendesen kifejlõdni. A hozzá tartozó hidegfront mindig "orral" jön be, a gyorsan kialakuló azori orr nem engedi a hidegleszakadás mediciklonjait fölénk helyezõdni, viszont a kelet felé nyomuló magasnyomású sarkantyútól északra újra megjelenik a zonális áramlás.
Mindennek látszólagos oka a hidegmagok rossz -grönlandi, északkanadai- elhelyezkedése. Azonban a sarki hideg ilyetén eloszlása nem véletlen "szerencsétlenség": feltehetõleg a hidegbázis gyengeségével, rossz regenerálódásával függ össze. A sarki hideg AC-k felépülése valószínûleg minden télen az örök jéggel borított Grönlandon indul meg, hiszen, mint a legmagasabb északi szélességen levõ szárazföldön, itt adottak leginkább a feltételek a hidegmag kifejlõdéséhez szükséges öngerjesztõ lehûléshez (Grönland felett általában AC tartózkodik, és ennek nem biztos, hogy csupán cirkulációs oka van) A hideg AC innen a ciklonális hatásoktól terhelt Barrents-tengert kikerülve Északkelet-Szibéria felé terjeszkedik, s a sarki hidegpool éppen olyan súlyzó alakot ölt, amilyet most látunk. Ha jó a felépülési hajlama, végül Észak-Európa felé is kiöblösödik -idén ez még nem következett be. A hideg AC "embrionális állapotban" nagyon érzékeny, a ciklonok egykettõre szétzilálják. Fejlõdéséhez zavartalan idõjárás kell, elsõsorban derült ég a kisugárzás céljából. De ha szerencsés egybeesések folytán ki tud épülni, egyre hatalmasabbá, stabilabbá válik - a gyenge hajtásból hatalmas fa lesz, amit orkánok se tudnak meghajlítani. Azaz, végül a zonalitás hátrál meg az ilyenfajta hideg anticiklon elõl. Látható tehát, hogy a hidegmag felépülésében mennyi az esetlegesség -talán ezzel függ össze téli idõjárásunk nagyfokú instabilitása.
Bizonyos teória szerint az erõs naptevékenység gátolja a magas szélességek hideg anticiklonjainak kiképzõdését. Másrészt egészében erõsíti, kiterjeszti a térítõi magasnyomású övet -azaz az enyhe tél makroszinoptikai képét állítja elõ. Vannak is statisztikai adatok, melyek szerint a szélsõségesen zord telek a napfoltminimumok környékén állnak elõ nagyobb valószínûséggel. Ellenben a mostanihoz hasonló zonális telek periodicitása nem illeszkedik a kb.10 éves naptevékenységi ciklushoz: végigtekintve az utóbbi 40 éven, az látszik, hogy a kifejezetten enyhe telek 3-5 évente jelentkeznek. Azaz más periódus is szerepet játszik, amely talán "ráül" a napfoltciklus okozta hullámzásra.
Azt hiszem, nyugodtan feltételezhetünk egy 1-2 éves "hóciklust": a pozitív indexû, zonális években az enyhe, nedves légtömegek magasabb szélességekig felhatolnak, a szubarktikus régióban sok hó esik. Ennek hûtõ hatása aztán hideg anticiklonokat generál a sarkvidéken, az AO csökkenni kezd -azaz az effajta konstelláció tipikusan abba a csoportba tartozik, mely felszámolja önnön kiinduló kondicióit. A negatív indexû, sarki magasnyomásos idõszakok hasonlóképp öngyengítõk: kevesebb hó esik a boreális területeken, a hûtõ effektus csökken, és végül elõáll a magas AO-NAO jellemezte, zonális állapot.
Utólagos bocsánat a terjedelemért, de ezeket a gondolatokat meg kellett osztanom a társasággal. nevet