Az arktikus jég nagyon érdekes téma, elsõ megközelítésben is igen komplexnek tûnik a keletkezés, ill. az olvadás kérdése. Megpróbáltam összeszedni néhány hatótényezõt és mechanizmust, mely itt szóba jöhet. Hogy ezek összefüggéseit "kivesézzem", arra egyelõre nem vállalkozom, remélem, más "hidegkedvelõk" is eltöprengenek majd rajta. Gondolatindítónak álljon itt néhány szempont.
1. Jégmennyiséget növelõ tényezõk: alacsony léghõmérsékleten a tengervíz megfagyása. Ez történhet horizontálisan -a jéggel borított terület növekedésével, és vertikálisan -a meglevõ jégréteg vastagságának növekedésével. Ez a hatás csendes, magasnyomású, hideg anticiklonos légkörzés mellett kifejezett. A hideg AC-k kialakulását erõsen befolyásolja, segíti a már meglévõ jégfelszín, illetve az azon elhelyezkedõ hóréteg. A sarki magasnyomások alacsony AO mellett jobban ki tudnak fejlõdni, ekkor viszont kevés a csapadék.
A jégtáblára hulló hó firnesedés révén felülrõl növeli annak vastagságát. Ez a hatás ciklonális, magas AO-s makrocirkuláció mellett kifejezett. Ekkor ritkábbak az extrém alacsony léghõmérsékletek, és kifejezettebb az északatlanti áramlást mozgató délnyugati szélrendszer. A meleg tengervíz pedig alulról olvasztja a jégtáblát, és ehhez hozzájön az, hogy a jó hõszigetelõ hóréteg gátat vet a felülrõl való hûtésnek.
2. Jégmennyiséget csökkentõ tényezõk: elsõként magától értetõdõen ott van a fagypont feletti léghõmérséklet. Azonban az arktikus örök jég nagyjából sík felszínén az olvadékvíz nem talál lefolyást, a mélyebb jégrétegekbe szivárog és a felszínt jégkásává változtatja. Ez a sarkkutatók által többször elátkozott "sarki sár", a nyári arktikus expedíciók nagy hátráltatója. A téli félévban a sarki sár gyorsan visszafagy, az állandó jég ilyetén vesztesége ezért csekély. A szezonális jég a nyári félévban természetesen elolvad, ez az albedót csökkentve a melegedés irányába hat. Az állandóan világos idõszakban valószínûleg jobb a jégnek a tartósan borult, mint a huzamosan derült idõ, megnövekedett légnedvesség viszont elõnytelen.
A meleg tengeráramlatok a jégtábla alá futva lentrõl olvasztják azt. Ebbõl a szempontból fõleg az északatlanti áramlás jön szóba, annál is inkább, mert a Jeges-tenger medencéje az áramlás irányába nyitott. Valószínû, hogy az ezúton bejutott meleg víz körbe jár, és egészen bizarr módon kavarog a "katlanban" a jég alatt. Itt figyelembe kell vennünk a melegebb tengervíz nagyobb sótartalmát, mely leszállítja a fagyáspontot. Ahogy már utaltam rá, az északatlanti áramlás erõsebbnek tûnik magas AO-s, és gyengébbnek alacsony AO-s idõszakban, s minderre nagy hatást látszik gyakorolni a napptevékenység (erõs tevékenység-magas indexek, és megfordítva) Ebbõl következõleg hideg AC-k megjelenésében is szerepet játszik az alacsony naptevékenység.
Nahát, ezekbõl a dolgokból próbáljon valaki egységes teóriát összegyúrni! Csak annyit mondhatok, hogy érzésem szerint mindezek a tényezõk összességükben egyensúlyt hoznak létre a jégmennyiségben, hiszen az látszik, hogy hosszabb idõ távlatában -ingadozásoktól eltekintve- ez nagyjából konstans (volt?) Ellenben kényes, borulékony egyensúlyról van szó: errõl tanúskodnak a jégborítás múltbeli hektikus ingadozásai. A másik, hogy szinte elkülönítve kell vizsgálnunk a téli és a nyári félévet, s a kettõ közül a téli a döntõ fontosságú.