Én a falu szélén lakom és olyan az életvitelem, hogy viszonylag keveset tartózkodok otthon. Éppen ezért kóbor- és(vagy) vadállatok szívesen tanyáznak a környékemen. A padlásom pl. már nem is az enyém, maacskabaglyok birtokolják évek óta. 2004-ben odaszokott a környékre egy csúnya kis kóborkutya. Amikor összetalálkoztunk mindig próbáltam elriasztani a környékrõl. Egyszer észrevettem, hogy már nincs egyedül - a környékbeli kanok hatékonyak voltak. Ettõl kezdve a magam módján igyekeztem gondoskodni róluk. 2005. Július 15.-én a portámon melléképületként szolgáló vasúti személyvagon alá vájt üregben világrajöttek az utódok. E kóbor eb és öt ivadéka egy kutyamenhelyen találta meg a túlélés esélyét. Egy aprócska kan maradt meg amolyan utcakutyájaként. Az kis utca(4 ház) minden lakója igyekezett gondoskodni a pici ebrõl. Egy idõ után "odáig fajult a kapcsolatunk", hogy ólat eszkábáltam neki a házhoz tartozó teraszra. Hónapokig tartott az idill - szinte sírt mikor nejemmel együtt indultunk Pestre dolgozni, viszont majd" kiugrott a bõrébõl amikor napok múlva hazaérkeztünk.
2007 Decemberének elsõ napja úgy indult mint a többi. Másodikán éjjel - rossz alvó lévén - még hallottam csaholását, de másnap a finomságokkal telerakott kutyatál már érintetlen maradt. Azóta is valami megmagyarázhatatlan hiányérzet áraszt el - talán gyász???
Hidd el, megértelek!
szomoru