Lehet, csak lazán kapcsolódik a témához, mégis ideírok néhány gondolatot a félblocking helyzetekrõl. Sokáig azt hittem (ebben a véleményemben nyilván sokan osztoznak is) hogy az ilyen szituációk kulcsa az azori AC, ill. annak viselkedése (észak felé terjeszkedés)
Most már úgy gondolom, a kulcs sokkal inkább a szibériai maximum. Ez téríti ki a zonális áramlási szalagot keletre irányuló mozgásából, a nyugatias légmozgás ennek nyugati peremén észak felé kénytelen fordulni: az egész áramlási szalag vet egy hullámot. A fölöttünk ekkor kialakuló ény-i áramlás tehát másodlagos fejlemény, és nem (csak) atlanti történés következménye.
Meglátásom onnan származik, hogy a makacsul zonális teleken a tiszta zonalitás tél vége felé (január végén, februárban) szinte minden esetben félblockinggá fajul: gyakran viharos, nyugat és észak között ingadozó szelekkel, hol enyhébb, hol hidegebb tengeri levegõ beáramlással, záporszerû csapadékkal (záporok, hózáporok)
Éppen ebben az idõszakban a legfejlettebb a szibériai maximum,különös tekintettel arra, hogy a megelõzõ zonalitás jól meghízlalja az északkeleti tájak hótakaróját.
Talán kijelenthetjük, hogy a félblocking "szülõanyja" nyugati irányítás + erõs keleti magasnyomás? (E magasnyomás következetesen ott van most is a térképeken)
Eszerint nyugati irányításos szituáció fejlett szibériai maximum mellett két irányba haladhat tovább: ha aktív marad az északatlanti minimum, akkor félblocking. Ha meggyengül, akkor hidegelárasztás ék-rõl, esetleg mediciklonokkal.