A fagyáspont megemelkedése a jég és hóborította területek kiterjedéséhez vezet, ami növeli az albedót. Az albedó (a földgolyó fényvisszaverõ képessége) megváltozása véleményem szerint az eljegesedések kialakulásának egyik legfõbb tényezõje. Ha a lehûlés következtében nõ a jég és hóborítottság, akkor a felszín a napsugárzásnak nagyobb hányadát veri vissza a világûrbe, s ezzel tovább fokozza a lehûlést. Tehát circulus vitiosus-ról van szó, önerõsítõ folyamatról. Az albedó öngerjesztés útján való növekedése egyike azoknak a nem túl számos mechanizmusoknak, melyek képesek a földi klímát kibillenteni egyensúlyi állapotából. Lehetséges, hogy annak idején éppen a messinai sókrízis adta meg a végsõ lökést a circulus vitiosus beindulásához.
Persze képtelen gondolat, hogy mi történne, ha a víz fagyáspontja nem 0 C lenne, hanem
magasabb -de érdekes eljátszani vele. Valószínûleg matematikailag is meg lehetne fogni, hány fokos fagyáspont-növekedés kellene ahhoz, hogy a földön progresszív eljegesedés kezdõdjön. (Olvadási periódusban viszont a magas fagyáspont a jégtömegek gyors eltûnését vonná maga után, hiszen az ilyen jég kevesebb negatív hõenergiát tárolna)
Ha igaz, hogy a Földközi-tenger elpárolgott víztömege lecsapódás révén 10 m-rel megemelte a világóceán szintjét, az szintén az eljegesedés irányába hatott: a partvonalak mentén sok helyen nagy területû, sekély öblök képzõdhettek, melyek épp sekélységük folytán hamarabb fagytak be.
Érdekes helyzet lehetett: míg a kiapadt Földközi-tenger mélyföldje a pokol tüzében pörkölõdött, addig ezzel paralel, sõt éppen ennek következtében, a magasabb szélességeken szép lassan növekedni kezdtek a jégtömegek.
Különösen érdekes az Arktisz eljegesedésének kérdése, ugyanis a kiédesedés és az azzal járó fagyáspont-emelkedés elsõsorban a tengeri jég mennyiségét növeli meg.
A kronológia sokat tudna mondani a fenti történések esetleges összefüggéseirõl. Tud valaki közölni valami idõrendi kimutatást a témában?