Évtizedes idõskálán több olyan jelenség is megfigyelhetõ, amely éghajlatingadozást, -változást, az idõjárási folyamatokban módosulást eredményez: az atlanti tengervíz hõmérsékletének több évtizedes oszcillációja (Atlantic Multidecadal Oscillation – AMO), pacifikus évtizedes oszcilláció (PDO), illetve különbözõ rövidebb periódus idejû jelenségekben bekövetkezett módosulás, mint például az ENSO jelenségben az 1970-es évek végén bekövetkezett „nagy váltás”-nak nevezett esemény. Ezeknek a jelenségeknek jobb megismerésének fontosságát, jó szimulálásának szükségességét az is jól mutatja, hogy például az AMO hatásai hemiszférikus szinten kimutathatók. Például az Arktisz hõmérsékletének változása is szorosan összefüggésbe hozható az AMO-val, így az 1970-2008-as idõszak, valamint az - elõbb említettnél is gyorsabb - 1910-1940-es idõszak arktiszi melegedése is. Ezért is szükséges ezeknek a folyamatoknak a jobb megértése, a mechanizmusának jó leírása, elõrejelzése. A mechanizmus megértését és a megfelelõ elõrejelzés készítését nehezíti, hogy a kapcsolt légkör-óceán általános cirkulálciós modellek általában még mindig problémába ütköznek ezeknek a jelenségeknek a megfelelõ szimulációjával. Az éghajlati modellekben az évtizedes hõmérsékleti változások, ingadozások bár globális, illetve kontinentális skálán még realisztikus képet mutatnak, azonban regionális szinten, illetve bizonyos jelenségeknél már több probléma is felmerül. Ilyen például a csapadék változékonysága tekintetében a modellek nagy területen alábecsülnek. Érdemes megemlíteni, hogy egy friss 2009-ben megjelent kutatás az IPCC AR4-ben is szereplõ 22 éghajlati modellt vizsgálva megállapította, hogy mindössze pár olyan éghajlati modell van, amely térben is és idõben is megfelelõen képes reprezentálni az AMO jelenséget.
Egy augusztus közepén, Triesztben tartott konferencia célja többek között az volt, hogy bemutassa a legfrissebb tudományos kutatási eredményeket, amelyek a fent említett évtizedes éghajlatváltozást eredményezõ jelenségekkel, elõrejelezhetõségükkel kapcsolatos. Továbbá megpróbál olyan kérdésekre választ adni, mint például, hogy a belsõ éghajlatingadozások regionálisan és idõszakosan képesek-e háttérbe szorítani az antropogén hatásokból származó változásokat? Az elõadók közül sokan a téma legismertebb kutatói: T. Delsole (COLA/IGES), J. Knight (Hadley Center), M. Latif (Max Planck Ins.), E. Schneider (COLA/IGES), E. Hawkins (NCAS). (A rendezvényen való részvételt több mint 100-an jelezték.)
A konferencián J. Shukla arról beszélt, hogy az évtizedes elõrejelzések "kevert" prognózisnak tekinthetõk, hiszen nagyon fontos hangsúly helyezõdik a helyes, valós kiindulási analízis elõállítására, megadására (fõleg az óceán állapotára vonatkozóan) amelybõl a kapcsolt légkör-óceán modell elõrejelzése indul, és peremfeltételt az ÜHG koncentrációjának változása képezi. G. Branstator elõadásában megemlítette, hogy bár közel egy évtizede sok klímakutató úgy vélte, hogy a változásokat teljes egészében az ember által eredményezett külsõ kényszer okozza, addig mára nyilvánvalóvá vált, hogy a légkör, az éghajlat jelenlegi helyzete nem egy „elõre látott” helyzet és eltér az IPCC jelentéseiben foglalt forgatókönyvekben szereplõktõl. T. Delsole bemutatta azt az új vizsgálati eredményt, amelyek alapján a következõ megállapításra lehet jutni: az ÜHG változásnak tulajdonított külsõ kényszer hatása, a trópusi övezet óceáni vízhõmérsékletének változásával hozható összefüggésbe, azonban a Csendes- és Atlanti-óceán északi medencéjének vízhõmérséklet változásával NEM! Továbbá a külsõ kényszernek nincs hatása az AMO-ra! (Az elmúlt évek e témában folyt kutatási eredmények, illetve elõbb említett eredményei alapján - ismerve, hogy a korábbi évtizedek kontinentális melegedését az óceánok melegedése okozta - arra is lehet következtetni, hogy az antropogén külsõ kényszer hatása a mérsékelt és magasabb szélességeken jelentõsen kisebb mértékben - vagy egyes területeken egyáltalán nem - hat.) Delsole arra is rámutatott, hogy a XX. század közepén, a fõként északi hemiszférán érzékelt – de globális átlaghõmérsékletben is megjelenõ – hõmérséklet visszaesése az AMO-hoz köthetõ, illetve a XX. század utolsó 2-3 évtizedében tapasztalt gyors melegedés nem történhetett volna meg pusztán a külsõ antropogén kényszer hatására, ugyanis azt az AMO felerõsítette. (Késõbb M. Latif megemlítette, hogy véleménye szerint az említett hõmérséklet-emelkedés akár fele is, az AMO-hoz köthetõ!) Az eredményekbõl látható, hogy az éghajlat „CO2 érzékenysége” nem olyan erõs, mint azt korábban a legtöbb kutató sejtette. Latif elmondta, hogy a XX. századi hõmérséklet-változás a külsõ (nem csak antropogén) és belsõ tényezõk szuperpozíciójának eredménye. Latif hangsúlyozta azt is, hogy a belsõ éghajlatváltozások jelentõs bizonytalanságot eredményeznek az éghajlati projekciókban. Ezért fontos ezeknek minél jobb megértése, ismerete. Y. Kushnir a konferencián megemlítette, hogy vizsgálatok szerint a gleccserek hosszának változása Svájcban az AMO természetes éghajlat-ingadozáshoz köthetõ, sõt a kutatásokból az is kiderül, hogy nem csak évtizedes, de évszázados, évezredes skálán is létezik ez a jelenség. Egy roppant érdekes elõadást B.-M. Kim tartott, aki bemutatta, hogy bár az IPCC jelentéseiben szereplõ éghajlati modellek szimulációi szerint az elmúlt évtizedek késõ õszi, téli, kora tavaszi idõszakában melegedõ tendenciának kellene lennie, a valós mérések ennek ellenkezõjét(!!!), a hõmérséklet csökkenését mutatják Szibéria térségére! Szibériában az elmúlt évtizedekben a hóborítottság mértékének növekedése volt megfigyelhetõ késõ õsszel. Nem csak a hõmérsékleti tendenciát szimulálják helytelenül az éghajlati modellek, de a szibériai anticiklon erõsségének változását sem képesek jól vissza adni – így például az anticiklon elmúlt 40 évben tapasztalt gyengülését és újra erõsödését (ingadozását) sem, amely a megfigyelések és rekonstruált adatsorok alapján egyedülálló az elmúlt közel 400 évben.

A konferencia weboldala:
Link


Boldog Karácsonyt Mindenkinek!