Jégesõ

a légköri csapadék szilárd neme, mely jégszemekben ér a földre. Az egyes szemek többé-kevésbé kemény, koncentrikus jégrétegekbõl állanak, átlátszatlanok és eltompult szögü krisztályokhoz hasonlítanak. Nagyságuk különbözõ, van borsó-, mogyoró-, sõt galambtojás nagyságu is. A J. hirdetõ elõjelei körülbelül ugyanazok, mint a zivataré, valamint az egész jelenség leginkább zivatar kiséretében szokott beállani. Rendesen tikkasztó meleg elõzi meg, mire az égen cirrusok (l. Felhõalakok) mutatkoznak, melyek Cirro-Stratus, majd Nimbusba mennek át, a felhõzet sajátos szürkeséget ölt magára és forrongásban látszik lenni, aztán erõs villámlás és dörgés következik, az esõ nagy cseppekben hull alá és végül különös pattogó zajjal idõközönkint megered a J. Csak néhány percig szokott tartani, de sokszor az is elegendõ, hogy tekintélyes jégréteggel borítsa a földet és a vetéseket elpusztítsa. A biztoító társulatok statisztikája tanusítja, hogy bizonyos tájak jobban vannak kitéve a J.-nek, amibõl ezen jelenség lokális természetére lehet következtetni. Erdõkben J. nem szokott mutatkozni. Nálunk nyáron leggyakoribb és pedig a nappali órákban. A mérsékelt övben sürübben fordul elõ, mint magas földrajzi szélességben vagy a tropusokban, azonkivül a tengerszin fölötti magassággal is mindinkább gyérül. Képzõdésének okai még nincsenek teljesen kiderítve és az ide vonatkozó elméletek a légköri elektromosságból, vagy a párolgás okozta hidegbõl, a cseppek tulhütöttségébõl, ujabban pedig dinamikai okokból igyekeznek megmagyarázni a J. jelenségét. A J.-tõl megkülönböztetendõ a dara, mely nem jég-, hanem hógömböcsökben jelentkezik és minden évszakban elõfordul, fõképen tavasszal és õsszel.

Bocsesz a hosszáért!