Boldogult egyetemista koromban sokféle tanárral találkoztam. A többségükre nagy szeretettel emlékszem vissza, mivel céljuk az általuk is  nehezen szerzett tudás átadása volt azok számára, akik szerették volna azt megszerezni.

Aztán persze voltak köztük olyanok, akik nem értették, hogy hogyan nem értjük mi azt, ami számukra egyértelmű. Ezekre még tudtunk hatni, nyakon csíptük őket  a folyosón, elcipeltük őket kocsmázni, oszt elmagyaráztuk nekik, hogy wazze, mi nem vagyunk olyan okosak, mint te, ereszkeggyél le hozzánk.  Ez többnyire működött.

A legszánalmasabb csoportjuk azonban az volt, amék nagyon okos volt egy bizonyos területen, de érzelmi intelligenciája nulla.  Kísérletet sem tettek arra, hogy tudásukat megpróbálják elérhetővé tenni azok számára, akik erre szomjasak voltak, mivel egyrészt meg voltak szédülve saját maguktól, hiszen nehány évvel korábban  még dinamittal robbantgatták a tyúxart a sarkukról.
Hogy most valami testi, avagy lelki  defektjük volt, azt a kettes kollokvium után már leszartuk. Ők is voltak egyszer.