A felülfutó, az állapotgörbe a tényleges T-t adja a magasság emelkedésével.
Az alatta futó görbe a harmatpontgörbe. Az adott magassághoz (állapotgörbe által meghatározott tényleges T-hez) tartozó harmatpont. Minél jobban simulnak egymáshoz annál nagyobb a levegõ nedvesség tartalma.
Pontosabban:
Függõleges skála: légnyomás (hPa), vízszintes skála: hõmérséklet (Celsius).
A legmeredekebb, egymással közel párhuzamos vonalak, melyek mellé a vonallal,
azonos színnel x g/kg értékek is vannak írva az ún. izogramok; ezek mentén
csökken az emelkedõ légrészecskék harmatpontja. A valamivel kevésbé meredek,
felfelé haladva kicsit balra hajló vonalköteg a nedves adiabatákat jelenti;
ezek mentén csökken az emelkedõ felhõlevegõ hõmérséklete. A legkevésbé
meredek, vonalak a száraz adiabatákat jelölik; ha száraz levegõ emelkedik a magasba, akkor annak a hõmérséklete ezek mentén csökken.
A felrajzolt folytonos vonal a szonda által mért hõmérséklet-eloszlás, a
szaggatott a harmatpont vertikális profilja.
Ha a magassággal a hõmérséklet egyenletesen csökken, nincs benne törés, inverzió, akkor elegendõ nedvesség mellett magasra törõ Cu-k képzõdnek. (egészen addig míg stabil légréteghez nem ér) Ha a kondenzációs szint fölött nem sokkal inverzió van (stabilis légréteg), akkor lapos Cu-k képzõdnek. Persze elõbb a levegõnek el kell érni a kondenzációs szintet, pl., termikus konvekció segítségével, ez lesz a Cu-kondenzációs szint. Ha ez megvan, és még mindig csökken magassággal a T (van labilitás), akkor további magasságokba emelkedik a kondenzálódott légrészecske. Ha azonban valamely fentebbi szinten inverzió lép fel, akkor már tovább nem emelkedik a részecske, azaz ez lesz a felhõtetõ magassága. A lényeg, hogy az emelkedõ részecske mindig melegebb legyen környezeténél, tehát legyen labilitás, ugyanis a termikus konvekció ehhez kötött.
Máshogy is kifejezhetõ konvekció által keltett felhõképzõdés: a tényleges hõmérsékleti gradiens értéke legyen nagyobb a száraz-adiabatikus hõmérsékleti gradiensnél, kondenzációs szint felett pedig a nedves-adiabatikus hõmérsékleti gradiensnél. Azon a szinten, ahol aláesik ennek az értéknek, ott megszûnik a felhõképzõdés, az lesz a felhõtetõ.
A talajról elinduló részecske a kondenzációs szintig száraz adiabatikusan emelkedik, majd e fölött már nedves adiabatikusan. A koordinátarendszerben a fent említett görbéken kívül még száraz és nedves adiabata görbéket is felrajzoltak. Ez azt jelenti, hogy adott légrészecske hogy hûlne a magassággal, ha teljesen száraz vagy nedves lenne a légrészecske. Így, hogy ha az állapotgörbe laposabb, mint a száraz adiabaták, akkor meglehetõsen labilis a légkör. Ha az állapotgörbe nem annyira lapos, mint a száraz adiabaták, de laposabb, mint a nedves adiabaták, akkor a légkör feltételesen labilis. A labilitási energia ilyen esetben akkor szabadítható fel, ha vannak gomolyfelhõink. Amennyiben mind a száraz, mind a nedves adiabaták laposabbak az állapotgörbénél, akkor a légkör abszolút stabilis. Ilyen helyzet áll elõ, pl. (de nem kizárólagosan) inverzió vagy izotermia esetén.
A Cu kicsapódási szintet úgy tudjuk megállapítani, hogy a talajon mért harmatpontból kiindulva elindulsz felfelé párhuzamosan a fajlagos nedvesség izovonalaival. (Ezek mellé általában g/kg van írva.) Ahol metszed felfelé menet a hõmérsékleti görbét, abból a pontból párhuzamosan a száraz adiabatákkal le kell jönni a talajig, és ott leolvasod a hõmérsékletet.
A kondenzációs szint magasságát, ebben az esetben az ún. Ferrel formulával is meg lehet becsülni: Hcu=120x(t-th)
t a harmatpont és a th a harmatpontdeficit.