Várható volt, hogy Myloh velünk megosztott gondolatai – melyet kérésemre priviben elküldött nekem - vasárnap hajnali-délelõtti élményeirõl, hivatásának egy részérõl(!), itt a bioszféra fórumban némileg felkavarja majd, a hozzászólások érzelmi oldalát. Pedig, mint ökológus(!) objektív szemmel sem látok mást soraiban, mint a Természet és az Ember közötti évezredes mélységû interakció megnyilvánulásának egy fajta formáját. Egy fajta más szemszögû természetélményt. Lelkesedettséget, elragadtatást és tiszteletet egy ma már kiveszõben lévõ õsi homonida ösztön nyomán, melyet külsõleg, hátsó érdekek-szándékok mentén irányított, fülünkbe rágott, de általunk át nem gondolt, utána nem járt sztereotípiák vezérelnek. Közhelyek és klisék, melyek kvázi igazságokra épülnek, sajnos idõnként valóban igazság alapú általánosító csúsztatások mentén.
Most nem a kolléga, nem az azonos „kenyéradó” gazda köt össze vele, nem az ismerettség szól belõlem. Ha úgy érezném, hogy 100%-an jogosak és megalapozottak a felvetések e mindig forrongó témában, annak is teret adnék itt, mint e fórum egykori elsõ propagálóinak egyike. Ám az igazság mindig valahol félúton helyezkedik el.
Akik itt valamennyire ismernek, tudják, hogy nem vagyok erdõmérnök, nem vagyok erdész, se hivatásos (se semmilyen, ha csak objektívvel nem) vadász, végzettségemet tekintve. Egy egykor zöld oldalon is tevékenykedett, így azt is minden nyûgjével, visszáságával megismert outsider. De épp ezért némileg objektívebb maradhat a tekintetem, ha az erdõ és vadjai körül egyre gyakrabban fellángolnak a pro és contra érzelmek. Amit összeszedtem e szakmáról az a kutatási témám és az általam mûvelt tudományágak sokszínûségének sajátja. És némi szerencse, hogy genetikusan örököltem mélyen gyökerezõ érdeklõdést is.
Az erdõ,vad, vadász, ember, társadalom témakör olyan mélységû, bonyolultságú viszonyrendszerré alakult mára (ha azt nem egyszerû mészárlásként ûzzük és nem mészárlásnak tarjuk), aminek csak summázott fejtegetése is kisebb köteteket töltene meg. Ha valaki eklatáns módon tájékozódni akar e témában, épp elég szakkönyv, folyóirat, cikk áll rendelkezésre, a méltó mélységû tanulmányozáshoz.
De szögezzük le itt és most feledve a kliséket és nem összemosva dolgokat: a vadászat(!), vadászmesterség(!) nem az ölés sportja. Nem a kíméletlen orvvadászatot, szakszerûtlen, etikátlan vadkezelést kell itt elõtérbe vennünk, hanem az évszázados tapasztalatokon, tudományos szintû kutatásokon, tradíción, hagyományokon alapuló vadgazdálkodást.
Nem a fröccsenõ vér látványa, a halál pillanata a természeti élmény és szépség mindebben.
Nálam itt a mûvészetekhez hivatalból jobban értõ hozzászóló is akad, így megerõsítheti, hogy az oly sokszor magas piadesztára emelt kultúra, az ember halálában is talál valami szépet, nemest, felemelõt, különleges élményt, ha hozzá méltó módon következik be. Felteszem a kérdést: bolygónkon mennyi ember kiváltsága a méltó és illõ módú halál? Mennyinek adatik meg? Legtöbbünk meglehetõsen nyomorultul távozik majd sajnos, jó esetben csipogó csövek, gépek díszletei között. Pedig nem egy többségében kódolt ösztönök vezette gímbikának, hanem a tudatos emóciók-percepciók, érzelmek és érzések által vezetett embernek lenne több jussa rá. És statisztikusan nem kétséges, hogy e fura versenyben a szarvasbikák mesze megelõzik embertársainkat. Ha a Libériában a 90-es években levágott kezû majd fejbelõtt tizenéves gyerekek tízezrei csak 50%-át kapták volna egy bika lelövése után, az állatot megilletõ tiszteletnek (kegyeletnek?) (hangsúlyozom az általánosabbnak tekinthetõ szigorú szabályok és hagyományok betartása esetén), ma nem kellene csontvázakat tologatni a tömegsírokban az erõgépeknek. És sorolhatnám XX. századunk szép példáit.
Konformista, szinkretista atlanti-angolszász világunkban, elkényelmesedve igyekezvén elzárni magunkat a világ többi 80%-nak eseményeitõl, lelkiismeretünket a végtelen polarizáltság, a mélységesebbnél mélységesebb nyomor idõnként ránkvillanó képei láttán, pótcselekvõ témákkal igyekszünk magunkat megnyugtatni. Embervédõk helyett zömében állatvédõk lettünk. Az emberek felé cinizmussal forduló állatvédõk. Félreértés ne essék nem a jogos, szükséges állatvédelem, mely szemet szúr, inkább az a kitekert gondolkodás, ahogy ma egy macskához viszonyulunk pl. az Animal Planet nyomán, miközben lazán elmegyünk embertársaink testi-lelki bajai mellett. S ha nincs szerencséjük épp aznap, és megtehetjük, testi vagy lelki értelemben még beléjük is rúgunk. Komplexusinkat pedig házi vagy vadállatok „védelmébe” fojtjuk. Ott legalább sikeresek lehetünk. Helyére kellene tennünk saját dolgainkat végre, saját fajunkkal törõdnünk többet.
De messzire kalandoztam, ám egy összefüggéseket keresõ humánökológusnak ez megbocsátható.
A nyers tények.
A vadgazdálkodás térben és idõben, módszerben és gyakorlatban eltér ugyan az állattartástól, de sok analógiát mutat. A mai erdõket és benne a vadállományt – ha csak nem vonul vissza teljesen és végleg ettõl a természeti erõforrástól az ember - kezelni kell. Magas szaktudással, a lehetõ egjobb hatásfokkal és színvonalon. A komplex erdõt (így benne a vadat is) oly sok emberi, társadalmi igény éri, aminek megfelelni már-már a lehetetlenség határát jelenti. A botanász, növénytanász, ökológus azt szeretné a legjobban, ha az erdészek még a közelébe se mennének mindennek, minden visszaállhatna az õsi egyensúlyba, a családok a táj értékeiért, pihenni jönnének, a montis a szabadságvágyát akarja kiélni, a természetjáró túrázni, fotózni akar, az állam bevételt és szakszerû területkezelést vár el egyszerre, a falu embere tüzelõt akar, vadhúst akar, munkát akar, megélhetést az erdõben és erdõbõl, a vadász vadászélményt. És végtelen a sor.
Ebben egyensúlyt teremteni nem könnyû kihívás. A szakma teszi hol jól, hol rosszul. És mi csak a vertikum végét egy adott erdõgazdálkodót, vadgazdálkodót látunk. Mert miközben bikáinkért aggódunk, a szakma épp azon verekszik, hogy legyen egyáltalán még hova mennünk bikát nézni, mielõtt kiteszik a Börzsöny, a Bükk, a Mátra állami erdeire a magánterület táblát.
A háttér folyamatok és az ezzel foglakozó szerteágazó szaktudományok kellõ ismerete nélkül, ebbe a rendkívüli mélységû kérdéskörbe, egy gímszarvast ért találat és egy erdész ezt elénk táró sorai alapján, értékítéletet levonni finoman szólva is megalapozatlanságra vall.
Még akkor is, ha a golyó nyomán tûzbe rogyó állat látványát, egyszerû megélhetési okokból szembehelyezkedõ irányzatok jobb PR és marketing hátterei, valami elítélendõ nyomorult csökevénnyé aljasították. Mindamellett, hogy sajnos a golyót kilövõk is táptalajt adtak sokszor, sok helyen ezekhez az általánosításokhoz.
Elnézést a hosszért, akit érdekel végig olvassa talán, akit nem majd átugorja.Bár nagy ugrás lesz!nevet

És egy kis szakma még pluszba:
Link
Link