Floo: van egy internetrõl lementett power point anyagom Kisjégkorszak témában. a képek, grafikonok nélküli részeket ide copy-zom. mailen el is tudom küldeni.

 Az éghajlattörténeti kutatásban a „kis jégkorszak" szûkebb értelemben az európai gleccser elõrenyomulások idõszakát jelenti a XIV.-XIX. században; tágabban az egész korszak éghajlatának jellemzésére használják
 Az éghajlatban a „középkori optimum” idõszakához képest kedvezõtlen változások következtek be. A források Európa különbözõ részeirõl – így a Kárpát-medencébõl is – a mezõgazdaság számára egyre romló feltételekrõl tudósítanak.
 A korszak kezdetét illetõen megoszlik a kutatók véleménye. Pfister szerint a lehûlés a XIV. század elején vette kezdetét, míg Bradley ezt az 1560-as évekre teszi.
 Az éghajlat rosszabbra fordulásának jeleit a grönlandi normann telepesek érzékelték a XIII. század elején, feljegyzéseik szerint a jég egyre gyakrabban zárta el az Izland és az Európa felé vezetõ tengeri utat.
 A grönlandi normannok nagy területeket kalandoztak be a kanadai szigetvilág keleti részén és a Baffin-öbölben találkoztak a romló megélhetési feltételek elõl dél felé húzódó eszkimókkal
 A XIII. század elsõ felétõl rendszeresen kereskedtek és háborúztak az õslakókkal. Az észak-atlanti térség általános lehûlése, a tengeri hajóutak rendszeres befagyása következtében a XIV., század közepe táján minden kapcsolat megszakadt az észak-amerikai viking telepekkel.
 Az utolsó európai írásos feljegyzés az észak-amerikai normann telepekre vonatkozóan 1347-bõl származik. A XV. század során az életfeltételek egyre nehezebbé váltak a grönlandi telepesek számára is. A régészeti leletek tanulsága szerint a romló táplálkozás miatt a telepesek körében betegségek ütötték fel a fejüket.
 A szórványos kapcsolatok Európával a XVI. század elejéig fennmaradtak, ám amikor 1540-ben egy Hanza kereskedelmi hajó kikötött Grönlandon már egyetlen élõ normann telepest sem találtak a tengerészek.
 Európában a XIV. században azért alakult ki kritikus helyzet, mert az európai népesség lélekszáma elérte a 70-80 milliós értéket, amely a korabeli mezõgazdaság eltartóképességének felsõ határát jelentette. Ezt súlyosbította még az éghajlat hûvösebbre fordulása.
 A XIII. század végére megtorpant az a technikai fejlõdési folyamat, amely az európai civilizáció gazdasági sikereit megalapozta. A középkorban elért technikai színvonalat csak a XVIII. században voltak képesek minõségileg meghaladni.
A XIV-XV. század
 Ebben a gazdasági és demográfiai szempontból már rendkívül kiélezett helyzetben jelentkezett Európában a „kis jégkorszak” éghajlatromlásának hatása a XIV. század elején.
 Ez az évszázad jelentette az átmenetet a „középkori optimum" és a „kis jégkorszak" között. A század elsõ évei jelentik a fordulópontot, amely követõen Európa-szerte nyilvánvalóvá váltak az éghajlatromlás jelei
 Az egyébként sem kedvezõ adottságú, a középkori optimum idején lakottá vált és mûvelésbe vont mezõgazdasági területek Skandináviában, az Alpokban és a Brit-szigetek északi területein mûvelhetetlenné váltak, s ettõl jóval csekélyebb mértékben, de csökkent a kontinens kedvezõbb természeti adottságú területeinek eltartóképessége is.
 A század elsõ évtizedeiben gyakoribbá váltak a csapadékos évek, amelyek rossz terméssel és éhínségekkel jártak, fõképp Nyugat- és Észak-Európában.
 A kedvezõtlenebbé váló éghajlati feltételeknek számos jele mutatkozik a forrásokban. Az Alpok a Német- és Lengyel-középhegység számos bányájában be kellet szüntetni a termelést a járatokat a növekvõ csapadék következtében elöntõ víz miatt.
 A válság elsõ hulláma 1313 és 1321 között alakult ki, amikor Európában csaknem egy évtizeden keresztül a teljes tenyészidõszak hûvös és rendkívül csapadékos volt. Az 1303-1328 közötti idõszakban különösen hideg telek jellemezték Nyugat Európa éghajlatát, míg az 1350-es évekig átlagos, szélsõségektõl mentesek voltak a telek. 1340 körül az északi viking hajózó utak használhatatlanná váltak az Izland és az észak-atlanti szigetek körül megjelenõ nagy tömegû jég miatt. A hajózó utak délre helyezõdtek át.
 Az éghajlatromlás az Északi-tenger partvidékén különösen súlyos következményekkel járt: egyre gyakoribbá és veszélyesebbé váló a viharok, vihardagályok és szökõárak pusztítottak a németalföldi partokon. A XIII. században négy nagy ár összesen 2-300 000 áldozatot követelt. Az 1421-es és 1446-os árak 200 000-nél több ember életet oltottak ki, míg az 1570 novemer1-2-án pusztító vihardagálynak már a becslések szerint 400 000 halálos áldozata volt a Bretagne-tól a Fríz-szigetekig terjedõ területen.
 Az 1340-es években jelentõs területek maradtak mûveletlenek Európában egyrészt az éhínség okozta népességcsökkenés, másrészt a föld kimerülése, és az igavonó állatok pusztulása miatt.
 Az alultáplált, éhezõ európai népességet érte 1348 és 1350 között a Belsõ-Ázsiából behurcolt pestis elsõ hulláma, amelynek az európai népesség egyharmada áldozatául esett.
 A Kárpát-medencében a járvány 1349 és1369 között pusztított. Az itteni népességét kevéssé érintették a pestis csapásai, a viszonylag ritkán lakott és mezõgazdálkodás számára kedvezõ lehetõségeket kínáló területeken nem jöhetett létre a nyugat-európai típusú tartós ellátási válság.
 A magyar gazdaság számára viszont a XIV. század általános európai válsága, amely hihetetlenül felértékelte az élelmiszerexportra képes európai perifériákat, döntõ módon hozzájárult a közép-európai és észak-itáliai területeket ellátó magyar marhaexport útvonalainak és intézményeinek kiépüléséhez
 Európa Nyugati részén az 1350-töl az 1370-es évekig uralkodóan csapadékos volt a klíma, váltakozóan kemény és enyhébb telekkel. Az Alpokban a fahatár a mainál 100-200 méterrel alacsonyabbra húzódott, a gleccserek 1350 és 1380 között nyomultak legjobban elõre a középkor folyamán. Angliában többszörösére emelkedett a májusi fagyos napok száma.
 A kelet Európai síkságon ezzel szemben éppen az éghajlat szárazabbá válása okozta a legnagyobb gondot. A század éghajlatát hideg telek és szárazságok jellemzik Oroszországban. A szárazság 1360 és1380 között érte el a maximumát.
 Közép-Európában az éghajlat kevésbé drasztikus változáson ment át, bár itt is szaporodnak az extrém idõjárási helyzetekre vonatkozó források. Gyakoribbá váltak az árvizek (1316, 1317,1346 és 1349) és a különösen hideg telek (1317, 1342, 1352 és 1364). A Balaton vízszintje a mainál több mint egy méterrel magasabbra emelkedett.
 A XV. század klímatörténeti vonatkozásban átmeneti idõszaknak tekinthetõ. Nem figyelhetõk meg erõteljes melegedési, vagy hûlési tendencia Nyugat-Európában A hûvös-csapadékos idõjárás, míg Keleten a szárazság maradt jellemzõ a század folyamán.
A XVI. század
 A XVI. század elsõ harmadában a telek váltakozva sokkal melegebbek, vagy sokkal hidegebbek voltak az átlagosnál. A tavaszok hûvösebbek, a nyarak hûvösebbek és csapadékosabbakká váltak.
 A század középsõ idõszakában a tavasz és a nyár melegebbé vált az ún. „kis meleg korszak" idején az azori-anticiklon idõlegesen felerõsödõ hatása miatt. Az alpi gleccserek is visszahúzódtak ebben az idõszakban.
 A XVI. század utolsó harmadában, 1560 táján jelentkezett a kis jégkorszak legnagyobb lehûlése. A telek, tavaszok és a nyarak egyaránt hidegebbé váltak, de a nyarak karaktere változott meg a legdrámaibb módon. Svájcban a XVI. század végén a mai átlaghoz képest 0,8 °C-kal hûvösebbek és 20%-kal csapadékosabbak voltak a nyarak. Az 1550-es évek közepének meleg-száraz nyarai az egész kontinensen a század végére hûvössé és csapadékossá váltak Az évi középhõmérséklet közel 1 °C-kal csökkent.
 A déli területeken is meghatározóvá vált poláris légtömegek hatásai elõször az európai civilizáció marginális területein jelentkeztek, 1580-ban a tengeri jég teljesen elzárta az Izland és Grönland közötti Dán-szorost. Az Alpokban a gleccserek periodikus elõnyomulásai az 1580-as években újra kezdõdtek, és a századforduló idején fejezõdtek be.
 A XVI. század utolsó évtizedében egész Európában katasztrofális mezõgazdasági termések, ellátási válságok és járványok jellemzõek. A szõlõtermelés a Kárpát-medencétõl Ausztrián át a déli német területekig szinte lehetetlenné vált. Kevés és rosszminõségû szõlõ termet, drágává téve a bort, ami a serfõzés fellendülésének kedvezett az érintett területeken.
 A Kárpát-medencében békeidõben ezek a hatások önmagukban talán még kivédhetõek lettek volna, ám Magyarország legtermékenyebb déli és középsõ területei a mohácsi csatavesztéstõl kezdõdõen tartósan hadszíntérré váltak.
 Történeti demográfiai adatok tanúsága szerint az Ottomán-birodalom ellenõrzése alá került és a határvidéki területek népessége túlélte a török hódítás elsõ idõszakát.
 A demográfiai katasztrófa csak a XVI-XVII. század fordulóján következett be. Ekkor a környezeti válság hatásait felerõsítette a tizenötéves háború folyamatos hadiállapota.
 A lehûlés erõsségét mutatja, hogy 1595 és 1608 között a Duna példátlan módon három télen (1595, 1602 és 160laza erõsen „által fagyott”, ráadásul a tenyészidõszak hónapjai is szokatlanul hûvösek és csapadékosak voltak.
 Az ökológiai és a katonai-politikai hatások összegzõdése szörnyû pusztulást okozott, a török hódoltság és a határvidék faluhálózata nagyobbrészt elpusztult. Ez vezetett a maradék népesség khász városokba való meneküléséhez.
 A Kárpát-medence népességének súlypontjai a középsõ részérõl átkerültek a mezõgazdálkodás számára jóval kedvezõtlenebb lehetõségeket kínáló Felvidékre és Erdélyre.
A XVII. század
 A XVII. század elsõ évtizedeit az éghajlati szélsõségek erõsödése jellemzi Európában. Az idõjárás a két véglet között ingadozott.
 A különösen jellemzõ hideg téli idõjárásért valószínûleg a Skandinávia és a Baltikum felett kialakuló anticiklonból kiáramló hideg kontinentális légtömegek tehetõk felelõssé.
 A század középsõ évtizedeire a szárazság jellemzõ. Csak a nyarak csapadékviszonyai voltak valamelyest kiegyensúlyozottak
 A XVII. század utolsó harmadában, az 1670-es 80-as években jelentkezett a kis jégkorszak következõ nagy lehûlése. A lehûlés okai közt egyes kutatók a említik a Maunder napfolt minimum(1645-1715) hatását, amikor a naptevékenység erõssége, a Nap energiatermelése csökkent.
 A lehûlés mértéke Közép és Nyugat-Európában meghaladta az évi 0,5°C-ot a XX. századi átlaghoz képest. Ezt jelzi, hogy 1676 decemberében, majd 1684 februárjában a befagyott Temzén vásárokat rendeztek. Különösen hideg volt 1683-84 tele, amikor Angliában a feljegyzések szerint a föld 4 láb mélyen (több, mint egy méter) átfagyott, a Csatorna és az Északi-tenger partján 30-40 km szélességben jég képzõdött.
 Az évi középhõmérséklet ekkor 1°c-kal elmaradt a XX. századi átlagtól. A déli irányba terjeszkedõ poláris vizet és jeget követve 1690 és 1728 között az Orkney-szigeteken többször, a kelet-skóciai Aberdeen közelében pedig egy alkalommal megjelentek kajakjaikon az eszkimók.
 A poláris víztömegek déli terjeszkedése egyes területekre kedvezõ hatást gyakorolt. A korábban csak a norvég partoknál megtalálható heringek óriási rajokban jelentek meg a Dogger-bank környékén a XVI-XVII. században kiegészítõ élelemforráshoz juttatva a túlnépesedett nyugat-európai partvidék népességét. A korabeli holland történetírók ezért a „hering évszázadának" nevezték a XVII. századot.
 Az éghajlatromlás egyenes következményeként súlyos ellátási zavarok jelentkeztek az európai mezõgazdaság peremterületein. Az Északi-tenger norvég partvidékét hátrányosan érintették ezek a változások A norvég királyi udvar Trondheimbõl Oslóba költözött ebben az idõben és a skandináv államok közötti vezetõ szerep is mindinkább a dánok, majd a svédek kezébe csúszott át.
 Az 1690-es években Finnország elveszítette népességének egyharmadát, a tömeges skót kivándorlás eredményeként az észak-írországi telepesek létszáma a XVII. század végére elérte a 100 000 fõt.
A XVIII. század
 A XVIII. század éghajlattörténeti vonatkozásban két egységre osztható. A század elején a Maunder-minimum véget ért, a napsugárzás erõssége jelentõsen nõtt, amit felmelegedés követett. Minden évszak középhõmérséklete emelkedett, a nyár esetében ez még a XX. századi referencia idõszakot is meghaladta.
 Az 1730-as évektõl a hõmérséklet újra csökkenni kezdett, a nyarak kivételével minden évszak idõjárása hûvös-hideggé és meglehetõsen szárazzá vált.
 Késõbb a tavaszok és az õszõk idõjárása hûvösebbé vált, de a nyarak melegek és csapadékosak maradtak. 1750 táján a kontinens nyugati felén több egymást követõ év szárazabb és népélelmezésben azonnal éreztette hatását.
 Az 1780-as években gyakoriak voltak a szélsõséges idõjárású nyarak. 1784, 86 és 88 nyara is aszályos volt Franciaországban. A kialakuló ellátási válság fontos szerepet játszott a forradalom elõkészítésében 1789-ben.
 A XVII-XVIII. század fordulóján az elõzõ századfordulóhoz hasonló, ám annál lényegesen hosszabb ideig tartó összetett válsághelyzet alakult ki a Kárpát-medencében. A mezõgazdálkodás éghajlati-környezeti feltételei a XVII. század utolsó és a XVIII. század elsõ harmadában továbbra is kedvezõtlenek voltak.
 A tartós mezõgazdasági válság ráadásul akkor következett be, amikor a török elleni felszabadító háborúk, majd a Rákóczi-szabadságharc terheit viselte az ország. Ennek a környezeti-mezõgazdasági-politikai-katonai válsághelyzetnek a „természetes” következményei voltak az éhínségek és a járványok.
 A XVII-XVIII. század fordulóján kialakult ellátási válság talán legkritikusabb éve az 1709-es esztendõ volt. Ezt a XVIII. század elsõ felének kiegyensúlyozottabb idõszaka követte.
 A század elsõ évtizedeiben a tél kivételével minden évszak középhõmérséklete emelkedett, a 20-as években elérte a XX. századi szintet. A század derekán új lehûlési hullám kezdõdött a kontinens egészén, amely elmélyült a XIX. század elsõ felében.
A XIX. Század
 A XIX. század egyes kutatók szerint a kis jégkorszak hõmérsékletei mélypontját jelenti. A hõmérsékletcsökkenésben a megélénkült vulkáni tevékenység is szerepet játszott.
 Az 1810-1830 közötti Dalton-napfoltminimum szintén a napsugárzás gyengülése révén a klíma hidegebbé válásához járult hozzá.
 A legerõsebb lehûlés az 1810-es éveket követõ évtizedekben jelentkezett. Különösen az õszök váltak hideggé. Ez a lehûlési hullám fõként a Brit-szigetek mezõgazdaságára gyakorolt kedvezõtlen hatást. 1846-ban a szokatlanul hûvös és nedves idõjárás miatt felütötte a fejét egy Amerikából behurcolt gombabetegség.
 Mivel az Ír- szigeten a burgonya népélelmezési cikknek számított a kitört fertõzést éhínség követte. A hatéves éhínség és a vele járó tífuszjárvány több mint egymillió ember életét követelte és hatalmas kivándorlási hullámot indított el az Egyesült Államok felé.
 A lehûlési trend a XIX. század második felére megtört. A század 60-as éveire a tavaszok átlaghõmérséklete elérte a XX. századi átlag szintet, amit fokozatosan megközelített a téli átlag hõmérséklet és az éves csapadék mennyiség is.
A hónapok, évszakok éghajlatának általános jellegzetességei a Kárpát-medencében a kis-jégkorszak idején
 A klímattörténeti rekonstrukció havi hõmérsékleti és csapadék idõsorainak tanulmányozása alapján a jelenkori éghajlathoz képest a tavaszelõ és a nyárelõ idõjárásának eltérése tûnik leginkább szembe a kis jégkorszak idején.
 A márciusok idõjárása különösen a kis jégkorszak leghidegebb periódusai idején vált különösképpen hideggé.
 A XVII.-XVIII.. század fordulóján egy (1697), XVIII. században két (1780, 1785), míg a XIX. század elsõ felében három alkalommal (1814, 1830, 1850) márciusig megmaradt a jégtakaró a Dunán.
 A márciusra vonatkozó éghajlattörténeti források alapján sokkal gyakoribbak a hõmérsékleti, mint a csapadék anomáliák. A kisjégkorszak idõszakából csupán elvétve van adatunk enyhe márciusi idõjárásról, a márciusi hõmérsékleti anomáliák döntõ többsége negatív anomália volt.
 Az éghajlattörténeti rekonstrukció hõmérsékleti indexének 50 éves átlagai alapján feltárul a klímaváltozás két sajátossága: az idõsor márciusai jobbára hûvösek-hidegek voltak és a hûvös-hideg tartományon belül bizonyos ciklikus változások történtek.
 A XVI. század elsõ felének nagy negatív anomáliája valamelyest eltúlzott, ami a kevés forrás torzító hatásának tudható be. Az éghajlattörténeti rekonstrukció szerint a márciusi hõmérsékleti sor egyik leghidegebb idõszaka a XVII. század második fele volt.
 A kis jégkorszak júniusainak idõjárását leíró forrásokban kevés a hõmérsékleti anomáliára utaló adat, annál több a pozitív csapadék anomáliát jelzõ forrás.
 A csapadék mennyiség 50 éves átlagainak idõsora a XVI. század második felének negatív átlagának kivételével tartósan csapadéktöbbletet mutat. Az éghajlat a XVII. század elsõ felében vált igazán csapadékossá, csúcspontjai pedig a XVII. század második felére és a XVIII. század második felére estek.
 A téli és a nyári félév egészére vonatkozóan hasonló eredményeket kapunk: a téli félévben (októbertõl márciusig) a hõmérsékleti idõsor, míg a nyári félévben (áprilistól szeptemberig) a csapadékidõsor mutat a klímaváltozás szempontjából értelmezhetõ tendenciákat. A nyári félév csapadékidõsorai a kis jégkorszak idején kis mértékû, de tartós csapadéktöbbletet jeleznek.
 A szárazabbá válás folyamata a XVIII. század közepén kezdõdött. Az éghajlattörténeti rekonstrukció téli félévre vonatkozó hõmérsékleti idõsorának 50 éves átlagai a kis jégkorszak idején tartósan hûvös-hideg idõjárást jeleznek.
 Az évszázados hõmérséklet és csapadék változási tendenciákra vonatkozó éghajlattörténeti rekonstrukció adatai szerint a Kárpát-medencében a XVI. század kezdetétõl a XVIII. század végéig az évek mérsékelten hûvösek és tartósan csapadékosak voltak. A XIX. század elsõ felének éghajlata enyhébbé és kevésbé csapadékossá vált. A kis jégkorszak lezárultát ezért a XIX. század közepére, vagy végére teszi a kutatók többsége.