NORMANNOK GRÖNLANDBAN
Az elsõ, aki megpillantotta Grönlandot, az arktikus szárazföldet, normann volt, a X. század elején vetette oda a vihar. Követõje Erik Rauda, a Vörös, Izlandról, a normann gyarmatról; gyilkosság miatt számûzték, és ezért új hazát kellett keresnie. Találomra északra hajózott és 982-ben idegen partra ért, melynek szigetei és elõhegységei mögött zöld vidék ragyogott. Itt maradt három évig, azután a honvágy vagy a magányosság borzalma visszaûzte Izlandba. Annyit beszélt társainak az újonnan felfedezett zöld vidékrõl, hogy felébredt a kivándorlási láz, és már a következõ évben 25 hajó indult el oda Rauda vezetése alatt. A hajók fele azonban elpusztult a viharokban; a többiek Erik Raudával szerencsésen célhoz jutottak. Most kezdetét vette a szabályszerû telepítés. Kõ és víz hozta fa akadt bõven. Hamarosan kibújtak a "kõházak" a földbõl, úgyhogy az új gyarmat nemsokára egész tekintélyes külsõt kapott. Leif, Erik fia tanulmányutat tett Norvégiába, az anyaországba, és magával hozta az idõközben otthon gyökeret vert kereszténységet. Õ maga keresztelte meg a grönlandi telepeseket. Csak apja, Erik Rauda nem akart tudni az új vallásról, s haláláig há maradt a régi istenekhez, Odinhoz és Thórhoz.
Hogy az izlandi kivándorlók könnyen épített hajóikkal egyáltalában el tudtak jutni a grönlandi partokig, csak úgy tudjuk megmagyarázni, hagy azokban az években a jégviszonyok rendkívül kedvezõek lehettek. Máskülönben a normann vitorláshajõk a jégrajjal szemben egészen tehetetlenek lettek volna. Ellenben Izland és Norvégia közt már akkor valamennyire szabályos hajóközlekedés állott fenn. Majdnem minden élelmiszert az anyaországból hoztak be. Erik Rauda hajóin háziállatok is jöttek Grönlandba, és az ottani telepesek vadászatból és marhatenyésztésbõl éltek. A jégraj útját vágta a megszokott vikingjáratoknak, és Grönland õslakóitól, az eszkimóktól keveset lehetett elrabolni. A nagy, széles vállú normannok az õslakókat "skrrälingjar"-nak, azaz törpéknek nevezték, és kicsinységük és piszkosságuk miatt megvetették õket.
15
Aligha a legderekabb izlandiak voltak azok, akik Erik Rauda hívására Grönlandba mentek, és az új telepítés késõbb is azok közül gyarapodhatott, akiknek okuk volt kibújni a hazai törvény elõl. De a keserves harc a gonosztevõbõl is embert faragott, aki megtanult beilleszkedni a közösségbe. Tulajdonképpen csak Grönland nyugati partja lakható. A rövid nyáron a völgyeket hirtelen serkedõ friss gyep és dús bozót vonja be, sõt finom kis virágok is elõdugják ragyogó színû fejecskéiket; de a szelíd varázs éppen olyan hamar eloszlik. Nagyobb arányú marhatenyésztés nem fejlõdhetik ki a szegényes szénatermés mellett: a tél 10 hónapig tart. A szárazföld belsejét – a legújabb kutatások szerint nem felföld, hanem teknõszerû alföld – belföldi jég borítja, amely 2000 méternél is magasabbra emelkedik, és a keleti parton óriási gleccserekben szakad a tengerbe. Az 1930/31-es német Grönland-expedíció tudott elõször áttelelni a belföldi jégen: vezetõje, Alfred Wegener tanár ott is lelte halálát.
Bár az életfeltételek kimondhatatlanul súlyosak voltak, a normann település nagyon gyorsan fejlõdött. Amikor a két velencei testvér, Nicolo és Antonio Zeno 1389-ben Grönlandba ment, két kerületben, a Keleti és a Nyugati Kerületben – mindkettõ Grönland nyugati partján fekszik – 280 udvarházat, két városszerû telepet s egy székesegyházat találtak 15 templommal és három kolostorral. Egy püspök székelt Gardarban, akit a norvégek küldtek át. A grönlandi püspökségnek 900-tól pusztulásáig 16 püspöke volt. A község a péterfillért és egyéb szolgáltatásait bõrben, halzsírban és rozmárbõr szíjakban fizette meg, ami azt bizonyítja, hogy a fõ jövedelmi forrás a vadászat volt. A velenceiek elmondták, hogy a Szent Tamás-kolostor celláit egy meleg forrás fûtötte, s a szerzetesek fõzésre is használták. Az unartoki thermáknál még ma is ott hevernek a kolostor romjai. Észak felé a normannok nagyon messzire elõnyomultak a part mentén. Még a 72. szélességi fokon is találtak latin felírású rúnaköveket. Délen a régi telepekbõl nagyon sok rom maradt. Hans Egede hittérítõ még egy bronz templomharang maradványait is megtalálta.
A pestist, a fekete halált, amely a XIV. században egész Európát végigpusztította, behurcolták ezekre az északi vidékekre is: rövid idõ alatt kiirtotta a telepet. Aki még életben maradt, lassanként felõrlõdött és teljesen kipusztult az ellenséges õslakókkal, a skrälingekkel vívott harcokban. Az eszkimók régi mondái még ma is énekelnek errõl a háborúról, melyet õseik harcoltak meg a fehérek, a "kublinakok" ellen. E harci mondák mellett fennmaradt egy másik monda is a fehér eszkimókról, akik egészen északon laknak, és talán a régi normannok utolsó leszármazottai. A legújabb idõben Vilhjalmur Stefansson amerikai sarkkutató, úgy látszik, ily halványbõrûekre bukkant. De Grönland földje és az eszkimók a már említett romokon kívül mit sem õriztek meg a régi normann kultúrából.
16
A XIV. században azután teljesen elfelejtették Grönlandot. Norvégia ebben az idõben nehéz harcok után dán uralom alá került. Dán királyok hajókat küldtek, hogy hírt hozzanak a régi grönlandi gyarmatról és hogy megadóztassák a lakosokat. Így indult el Grönlandba Magnus Heinsen, a "híres tengeri kakas", II. Frigyes dán király megbízásából. A partot ugyan megpillantotta, – õ legalábbis azt gondolta – de csak nagy távolságból: a jégraj elzárta útját. Visszatérése után azonban azt erõsítgette, hegy tenger alatti hatalmak vagy egy "mágneshegy" tartóztatták fel. Így süllyedt vissza a zöld sziget a középkori monda alkonyába.