Én ide beikszelek mára egy nyári napot. Úgy néz ki, idén az utolsót.  06, 07, 08, 10, és ma 17. Fölfele kerekítés nélkül ezek voltak nyári napok itt októberben, de persze a többi napon sem fáztunk a 23-24 fokban. Mostantól lassú lehűlés.

Délután kicsit kikerékpároztam a határba, figyeltem a porló szántóföldeket, melyek fölött port kavar már a gyenge szellő is. Szemléltem a kifakult, megbarnult mezsgyéket, a kék ég és a megnövekedett fátyolfelhőzet mindig csodás sziluettjét. Mígnem a bágyadt alkonyati napfényben, mikor már a levél se rezdül, a porszagú meleg levegővel körülölelve valahogy furcsa időtlenség érzés veszi úrrá magát az emberen. Hogy ami most van, mintha már soha nem is érne véget. És persze tudja, hogy nem így van, mert jön még derűre ború, és a melegre csípős hideg. 

Az élővilágot meg nem kell félteni, mert ez az októberben mégoly ritka aszály is hozzátartozik klímánk változatosságához. A mezsgyéken a szárazság ellenére megannyi késői virág tarka sokasága. Imolák, zsályák, ördögszemek. Ide valók, az évezredek alatt hozzáedződtek a változatos időjáráshoz. A sekélyen gyökerező kultúrnövények igaz szenvednek,  de hosszabb távon nincs mitől félni. Eső is lesz még, a Duna szintje is emelkedni fog, a Gellért-hegy előtti Ínség-szikla is elrejtőzik vagy 10 évre...és még a repce is ki fog kelni előbb-utóbb.