A ménkű mibelénk sem csapott, amikor (az akkor még 3 éves) unokaöcsémmel páfrányt ásni mentünk az erdőbe.  A zuhi elmosta a páfrányt a szakadékból az orrunk elől, hazafelé öcsém csizmája majdnem megmerült a betonúton hömpölygő vízben.  Amikor elért a zivatar, borsó nagys. jéggel, pár mennydörgéssel,  beültünk egy sombokor alá a sűrű erdőben (a jeget a bokor  +/- kifogta) - a kölök fején a nagy vödör, rajta esőkabát, alatta kis vödör ülőkének, nekem a kisásó és a ronggyá ázás jutott.  Roppantul élvezte a kalandot  (és én is)  - hazaérve még örültek is nekünk. hála Istennek, békén megúsztuk.
Eltelt 17 év, a fiatalember cserkész őrsvezető lett, hozta fát mászni az őrsét a kertbe. - Honnan? -hát persze, hogy a szakadék partján fölmászva, ahol anno bőrig áztunk.