Változnak az idõk.

Gyerekként én is a havat imádtam, a zivataroktól meg rettegtem. Aztán, amikor repültem, a konvekció volt (ill. most is az) a favorit. Közben már nekem kellett fizetnem a gázszámlát is, télen pedig itt, az Alföldön nincs vitorlázórepülés, így a tél feketelistás lett. Aztán, mióta mozdonyt vezetek és már nem repülök, a tél lett az elsõ számú közellenség.

Úgyhogy, a meleg évszakok maradtak az élen. A kora délelõtti órákban, amikor az elsõ kis páracsomók megjelennek, sosem mulasztom el megfigyelni, hogyan alakulnak ki a Cu-ok, aztán mi lesz a folytatásban. Ha Cb, az természetesen a csúcs, ha zivatar, az még jobb. Ha lehetõségem van, beülök az autóba, kimegyek a városon kívülre, és csodálom a látványt. Ha dolgozom, van olyan alkalom, amikor több gócon is keresztül haladok a vonattal, míg más nem is lát aznap egyetlen zivatart sem. Éjszaka pedig a villámokban gyönyörködni úgy, hogy közben haladok a vonattal, belemenni a csapadékgócokba... Már alig várom!

A fiaim most még félnek a dörgéstõl, de remélem, hogy nekik is felnyílik idõvel a szemük. A saját véleményem az, hogy a legváltozatosabb, legmozgalmasabb jelenség a zivatar. A hó, ha esik, vagy elolvad, vagy megmarad, és fehér lesz minden.

De nem vagyunk egyformák, és így kerek a világ!