Eme gyönyörû írások hoztak hosszú idõ után vissza a fórumbeírásokhoz:

Teljesen egyezik az általad leírt télmánia az engem 13évesen elkapott télmániámmal (órákig bámulni a napközben a sötét tárgyakat, és este a lámpafényt a várható havazás beköszönte elõtt, a hõmérõt szuggerálni, a havazásnak õrült módján örülni és stb.).
Addig gyerekfejjel imádtam a havat és a telet, úgy általánosságban, aztán 1991 december közepén egy hideg idõszakot követõen erõs enyhülést adtak az idõjárás-jelentések (soha nem feledem az akkori középtávú maximum-kiadását a harmadik-ötödik nap között, 12.17-20.: 0-5, 3-8, 6-11), óceáni enyhe levegõ bekeverést várva, és ennek ellentmondva ide ÉK-re beragadt a hideg és többször is havazott (tipikus északnyugati irányításra jellemzõ módon: Link ).
Ezen nagyon meglepõdtem és a helyzet imádata elragadott, megszerettem feltétel nélkül a Telet és érdekelni kezdett részleteiben a meteorológia (a következõ télén, 14évesen el is kezdtem a részletes téli idõjárási jegyzeteimet és statisztikáimat gyúrni, itt látható: Link ).
Attól kezdve mániákusan vártam a telet.
Az õszt a nyári álom után a várakozás tette széppé, ahogy haladt elõre, az átlagos emberekkel szemben (akik egyre letargiásabbá váltak) én egyre felvillanyozottabban éreztem magam, mennyei boldogság töltött el a tél megérkeztekor és erõs szomorúság a tavasz beköszöntével.
Ez csak annyiban változott meg a felnõtt koromra, hogy minden évszakban meglátom a szépet és várom kezdetét, így telet is amíg tart élvezem, ám a tavaszt is örömmel köszöntöm.

A metnet nekem is óriási meglepetéssel szolgált, jó volt látni sok rokon lelket, he-he!

Az idei tél volt ez elsõ, amikor féltem és nem igazán vártam a telet, a borzalmas belvízhelyzet miatt semmi más nem érdekelt, csak hogy ne essen...