Valóban: éppen az ilyen gyerekkori élmények csinálnak télfan-t az emberbõl. Az én kisgyerek korom a 60-as évek végére esett, mikor több, egymást követõ télen elég sok volt a hó (köztük a felejthetetlen 1969/70-es szezon) Sokat szánkóztunk azokban a téli szünetekben.
Egyik ilyen télen (majd megnézem az archívumban, melyik lehetett) karácsony napján (dec. 25.) délelõtt a család misére ment a gyõri székesegyházba. Sûrûn havazott, a szél hordta is a havat. A Káptalan-domb olyan volt, mint a sarkvidék. Érted? Mint a sarkvidék! Méter magasra voltak felhányva a hókupacok -egyiket "meg is öleltem", mikor elcsúsztam a letaposott havon. havazas
Olyan is elõfordult, hogy egy szombat délelõtt erõsen olvadt, a híd utcai rendelõintézet (anyám ott dolgozott) kertjében a magas fák ágairól idõnként hótömegek zuhantak alá.
Teljes letargia...
Másnapra, vasárnapra viszont "csoda" történt: mikor reggel kipislantottam, szürke eget és újra befagyott tócsákat láttam. Délelõtt pedig nagy pelyhekben keringeni, zuhogni kezdett a hó.
Még egy történet akkoriból: szintén vasárnap délelõtt esni kezdett a hó, de gyenge pluszfokok voltak, nagyon olvadt. Az aszfalton semmi sem maradt meg belõle. Nyúztam az édesanyámat, hogy menjünk ki szánkózni. Õ teljes joggal azt mondta, hogy nem lehet, hiszen nem marad meg a hó... Késõbb azonban mind sûrûbben szakadt, elõször a park pázsitja és a háztetõk, majd a járdák is fehéredni kezdtek. Egy szó mint száz: legnagyobb meglepetésemre tényleg kimentünk délután szánkózni a töltésre...
Szóval ilyen, és ehhez hasonló téli élmények "oltottak be" engem. havazas