Attól tartok, nem lesz olyan tömeges a civilizáció vívmányainak feladása...
Egyébként egy szóval se mondtam, hogy nem vagyok szélsõséges :-) Nagyon is az vagyok. Meg antiszociális is. :-)
Egyébként meg szerintem alaptermészetünk az elégedetlenség, így nyilvánvaló, hogy mindenki azon akar változtatni, amiben éppen él.
Én személy szerint még egy csupasz követ is szívesebben bámulok, mint akármilyen város forgatagát. Viszont egyelõre hála Istennek nem a városok tartják el a bolygót, a lakosságot, így talán nem is a városok a legfontosabbak - legyen bennük akár ezer palota, operaház vagy galéria. Egyik ilyen egyébként remek alkotás sem biztosítja az életünket, nem ad enni s nem törli le a sós verejtéket a homlokunkról hûs vízzel átitatott kendõjével. Hidd el, én is szeretek más dolgokat is, nem pusztán a természetet, ám a legfõbb és legelementárisabb szépség maga a világ, az emberi mûalkotások csak ennek a silány leképezései, bár mint ilyenek kelthetnek bennünk olyan érzéseket, amik a természetben õsidõkben felszedett ösztönösen kellemes, biztonságot adó, stb. érzéseket ébresztik fel bennünk. Gondolj csak arra, hogy egy rakás színt virágról, gyümölcsrõl neveztünk el - mi ez, ha nem a természethez való hasonlítás, ami metaforikus vágykifejezõdés? Amikor egy nagy épületet csodálunk, nem az az egykori búvóhely rémlik fel közös tudatalattink homályából, amiben egykoron elrejtõzhettünk az idegenek vagy a ragadozók elõl? Ha megnézzük pl. a Mona Lisa-t, nem az arcában rejlõ harmonikus s egészséges vonások-e azok, melyeket csodálunk, nem ezeknek a valósághû visszaadása az, ami miatt tetszik a kép? De, és még véletlenül sem a festék kémiai összetétele vagy a technika, amivel a vászonra került... Ha egy verset hallgatsz vagy olvasol, közben nem azon jár az eszed, hogy mennyire profi módon használta a költõ a jambusokat, hanem az, hogy micsoda szóképek és gondolatok csücsülnek a költõ által leírt szavakban.
Az ösztönenk, biológiánk még ma is sokkal de sokkal közelebb él a Természethez, mint az agyunk tudatos része.