Ma volt körülöttem rendesen, munkahelyen ért az elsõ mai zivi (Veszprém), valami csodálatos hatalmas lecsapók voltak a belvárosban. Akkora zajjal jártak, hogy a fülem rendesen beleremegett. Ahogy figyeltem, a legközelebbi úgy 40 méterre zúghatott be, aztán volt még egy, amit nem láttam, mert az épület túlfelén volt, de a padlón éreztem a remegést, mintha földrengés lett volna. Csodásak voltak, kár, hogy közben dolgozni kellett. Ráadásul távközlés, úgyhogy ránk rendesen kihatnak a zivatarok... (meg sem kell nézni, mûszaki hibákból tudom, hol tart a zivatar...)
Érdekes, egész pici korom óta, vagy 3-4 éves koromtól fogva imádom a zivatarokat, dédöreganyám monori volt, tõlük jó messze el lehetett látni, rengeteget könyököltem az ablakban s bámultam a felhõkbõl lenyúló lila karokat. Volt egy macskám, aki szintén imádta, más állattal ellentétben kiült az ablakba ha vihar volt, s úgy bámult, mint bármelyikünk, figyelt, forgatta a fejét, láthatóan élvezte, míg a másik macska bebújt az ágy alá és reszketett...