A szibériai hidegtömeg (és téli légnyomási maximum) kialakulását könnyû megmagyarázni.
Nagyrészt domborzati okai vannak, ennek belátásához elég egy pillantást vetni a térképre.
A kérdéses területet délrõl a Föld leghatalmasabb hegylácai -a Tiensan, a Pamir, a Himalája határolják. Ugyancsak magas hegyláncok vannak keleten, a Csendes-óceán mellékén -valamint nyugaton is (Ural) Szibéria egyetlen irányból nyitott: a Jeges-tenger irányából.
Fentiekbõl következik, hogy meleg szubtrópusi, vagy enyhe óceáni levegõ nagyon nehezen éri el Szibéria területét.
Nem úgy a sarkvidéki légtömegek -ezeknek útjában nem áll hegylánc, északról könnyen behatolnak ebbe a zárt "zsákba". S ekkor veszi kezdetét a nagy "mutatvány". A rendkívül hideg, száraz poláris levegõ háborítatlanul megülepszik, s tovább hûl a végtelen szibériai hómezõ felett (jégverem effektus) Gigantikus, hideglevegõvel kitöltött AC, un. hidegdóm jön létre. A hidegtömeg inverziós jellegét egyébként jól mutatja, hogy a T2m általában lényegesen alacsonyabb itt, mint a T850.
A kanadai hidegfelhalmozódás mechanizmusa feltehetõleg hasonló. A nagyjábõl meridionálisan futó parti hegyláncok (Sziklás-hg. és Appalache) észak felé divergálnak, ezért az észak-amerikai kontinensnek is van zsák jellege. Kanada területét is nehezen éri el a tél folyamán enyhe légáramlás. Adott a sarkvidék felé való nyitottság, valamint az, hogy az arktikus keleti szélrendszer a grönlandi jégmezõk rendkívül hideg, száraz levegõjét könnyen "lebillenti" a Hudson-öböl környékére, ahol az jégszekrény effektus révén tovább hûl (éppen ezt láttuk az idén tél elején)
Egyetlen, zavaró különbség a szibériai hidegfelhalmozódáshoz képest, hogy Kanada területén nem alakul ki tartós téli légnyomási maximum. Lehet, hogy az amerikai szárazföld relatív kicsinysége ezt nem teszi lehetõvé.