Egy valamit tennék hozzá a szinte folyamatosan aktuális vízözön kontra aszály dologhoz. Mindenki csodálkozik (média), hogyan lehet egyik évrõl a másikra eljutni a csonttá repedezett földektõl a tengerré váló határig - ugyanazon területen. Okként elhangzik néha a csatornák, árkok beszántása, tisztítatlanul hagyása, mint sík területen a fölös belvíz levezetésére szolgáló mesterséges medrek hiánya, ám a környezõ földek pár hetes (elõzményként 1-2 hónapos) vízzel való teljes telítettségére, majd a felszínen maradó csapadékvízre (belvíz), miként a teljes kiszáradására ez nem adhat magyarázatot. Alapjában alföldjeinken rossz víz- és hõháztartású váztalajok, a leginkább érintett Tisza-mentén, Tiszántúlon homok- és szolonyec szikesek találhatók, melyeken a mg. növénytermesztés megindulása elõtti idõkben is az erdõtlen, zonális erdõs-sztyep volt a jellemzõ -> a talaj nem tudott dúsabb vegetációt "kiszolgálni ". A földmûvelés kezdetével elkezdtük a talajokat forgatni, keverni, ahol kell vegyszerezni, javítani, mûtrágyázni stb., és az évi rendszeres sekélyszántások mellett 4-5 évenként bizony mélyszántásra is sor kerül(t). És itt a bibi, hiszen utóbbi mûveletnek meghatározott mûvelési mélysége van, amit -bár úgy tanítják, mindig változtatni kell- a legtöbb esetben be is tartanak - megspórolva a plusz tervezési, és gépbeállítási teendõket. Ez vezet elõbb-utóbb az ún. eketalp-betegség kialakulásához, ami a mélymûvelés alsó határán kialakult kemény vízzáró réteget jelenti. Ezen se felefelé, s lefelé nem tud a csapadékvíz ingázni. Mezõgazdasági területen bizony, jórészt ez vezet ahhoz, hogy többnapos esõk után áll a víz a földeken, és a felsõ rétegek viszonylag gyors kiszáradása után sincsen mi alulról táplálja a növényeket, ezért "sül ki" minden. A saját területét átalakító ember pedig csodálkozik, miért is sújtja õt a természet..