Az alkalmazkodás nem zárja ki a felelõs gondolkodást szerintem. Vannak a történelemben olyan példák, melyek alapján el kell gondolkodnunk. Itt vannak (voltak) a maják. Mint tudjuk, néhány száz évig virágzó kultúrában éltek, aztán eléggé gyorsan eltûntek. Sokan kutatták, hogy ennek mi lehetett az oka, elsõdlegesnek azt találták, hogy egy hosszabb aszályos idõszak kinyírta az eléggé primitív mezõgazdaságukat, s ebbe gyengültek majd pusztultak bele. Azért ez nem ennyire egyszerû. Volt egy hosszú, nyugodt, kiegyensúlyozott idõszak, amikor szépen fejlõdhettek, gyarapodhattak. Eleinte csak a folyóvölgyekben éltek, ott voltak a települések, s köztük a földjeik, kiváló adottságú öntéstalajokon. Ahogy fejlõdtek, egyre több élelmiszert tudtak termelni, amivel egyre nagyobb lakosságot lehetett kiszolgálni. Azonban ez egy egymásra épülõ folyamat volt, azaz a nagyobb lakossághoz egy idõ után több termõterület is kellett. Ekkor elkezdtek szépen felhúzódni a folyóvölgyeket szegélyezõ hegyoldalakra. Azt tudni kell, hogy õk úgy csináltak termõterületet, hogy felégették az erdõket, pár évig használták az így szerzett földet, majd amikor kifogyott a tápanyag belõle, akkor magára hagyták, s újabbat égettek, stb. Szóval felhúzódtak a földek a hegyoldalakra, ott is kiirtották az erdõt, majd kukoricát vetettek. Általánosságban aztán szárazzá vált az idõ, ami csapadék volt, az heves zivatarok formájában érkezett. Jött tehát egy kiadós esõ, talaj le, kukorica el… Mivel az esõistenre fogták a dolgot, s nem szüntették meg az igazi okokat, ezért ez a folyamat is szépen begyûrûzött, eképpen egy egyre kiélezettebb harc indult a jobb termõterületekért, belsõ viszályokhoz vezetett, meggyengült hatalomhoz, lázongásokhoz, stb. A maják nem ismerték a kereket s nem volt nagytestû igavonó állatuk sem, a kereskedelem jóformán a luxusra korlátozódott, élelmiszert nem tudtak jelentõs mennyiségben szállítani, mivel csak emberi erõforrás állt rendelkezésükre. Az élet tehát viszonylagosan helyhez kötött volt. Azt tudni kell, hogy a maja államszervezetben ahhoz, hogy egy papot vagy katonát, hivatalnokot, tehát nem termelõ egységet ki tudjanak tartani, két paraszt egész éves munkája kellett. A települések - európai értelemben véve mondjuk városállamok - ereje tehát abban állt, hogy mennyi katonát képesek eltartani. Mivel lázongások voltak, egyre több katonára volt szükség, egyre kevesebben termeltek, stb.
Ebbõl igazából az a tanulság, hogy bár változott az idõjárás, ha a változáshoz alkalmazkodva termeltek volna, s nem irtják ki a hegyoldalak erdeit, megmarad ott a talaj, védi a völgyeket is a nagy esõk lemosó hatásaitól, árvizeitõl. Ha ismerték volna a teraszos földmûvelést, ahogy az inkák tették "kicsit" délebbre, s nem a felégetem-termelek-elhagyom rendszere jellemezte volna az életük e részét, akkor esélyük lett volna túlélni.
Úgy érzem, részben hasonló a szituáció most is. A maják ugyan nem tudták, hogy õk maguk is az okai a saját pusztulásuknak, mi azonban tudjuk, s értjük is. Ebbõl kell tanulni, s rájönni, hogy amellett, hogy az okokat igyekszünk megszüntetni, muszáj valamiben alkalmazkodni is. Nem elég tehát a puszta környezetvédelem, kell még a mindenképp megváltozó körülményekhez való alkalmazkodás gyakorlati megnyilvánulása is.