A stabiknak van egy kellemetlen tartománya, amikor akár kézből is jobban be tudják rázni a képet, mintha nem használna az ember... Persze nem mindegy, hol történik a stabilizáció (objektív vagy szenzor; digitális "nem létezik", az csak az ISO-t emeli) Nem emlékszem már pontosan az értékekre, de - ha jól rémlik Canon IS-sorozatát tesztelték, talán 70-300, nem tudom és - olyan 1/60 mp környékén csúnya berázást produkált maga a stabilizátor.
Persze ez rengeteg tényező függvénye, de nem baj ha tud róla az ember.
Az állványon pedig tényleg abszolút ki kell iktatni mindenféle stabilizációt, hisz azért van az állvány. Ha van rá lehetőség, akkor egy rövid (3-5,m esetleg 10 mp-es) időzítő is jól jöhet (az expógomb megnyomása valamelyest berázza az állványt, ezért jöhet jól), illetve ami még további segítség lehet, az a tükörfelcsapás (MUP - Mirror Lockup). Ez a kép készülte előtt felcsapja a tükröt, az ebből eredő rezgések elülnek, majd ekkor futnak le a redőnyök.
Ilyen beállításokkal (stabi ki, időzítő és/vagy tükörfelcsapás) részünkről gyakorlatilag mindent megtettünk, hogy ne mozduljon be a kép. Ha a téma mozog és kevés a fény, az már más tészta, ott nincs mese - rekesz legnagyobbra, ISO fel, fókusz valami távoli fénypontra (csillag, de akár távoli lámpa is jó), meg reménykedés... (Én este-éjszaka nem szeretem az eleve nagyon szűkös fényeket még rekeszeléssel is rontani, annyira nem vészesen lágy a kép nyitott rekeszen sem, hogy megérje dupla vagy még hosszabb expóidőt/érzékenységet használni). Ha nagyon nem jó a helyzet és nagyon közeledik az a peremfelhő :-), akkor használjuk ki ezt és fordítsuk javunkra - csináljunk egy hosszabb záridős képet, amin tényleg jól megvilágítva (a terep is) és most már "direkt" elmosódva látszik a téma.
Muszáj alkalmazkodni, és a kevésbé kedvező helyzeteket esetleg a saját javunkra fordítani.