Ez így van, hiszen egy üstökös magjának mérete a képen a Nap arányaihoz mérten oly parányi, mintha egy fényes mákszemet szeretnénk megnézni 10000 km távolságból, valójában a látszólagos fényességét a csóva kiterjedése és sûrûsége adja, melyet a napközeli hatások teljesen "lekopasztottak" róla.
Érdekes, hogy a tudományos szakik is lemondtak róla, nem csupán a média borzolta fel az ügyet, pedig számolniuk kellett volna ezzel a hatással.

Ha az üstökös éppen közvetlen napközelben fényesedett volna fel legjobban, az lett volna igazán jele annak, hogy a mag felforrósodva egyre több anyagot párologtat el, lövell ki és a megnövekedett gáznyomás a belsejében szétveti. Esetünkben nem lehet megmondani mekkora része élte túl, de erõsen valószínûsíteném, hogy mivel nincs a fenti szcenárióra utaló jel, egészben maradt, tehát annyi, amennyi nem párolgott el a felszín közeli rétegeibõl a hõ hatására. Márpedig a szakaszos felfényesedés, gyengülés révén látjuk, hogy a mag nem adagolta túl "bõkezûen" az anyagot, mintegy rétegenként nyílt meg, a folytatás a mag belsejében lezajló reakciókon, történéseken is múlik, hogy lesz-e még mit a napszélnek "lefújnia" róla.