Bioszféra

Ilyen szépen se mondta még senki,hogy grafomán vagyok!
Köszönöm!Majd talán egyszer arra a könyvre is sor kerülhet...Én pedig mindig örömmel eszmecserélek itt mindenkivel, aki megtisztel a véleményével.Közte veled is.

Nincsenek részletes infóim börzsönyi gomba ügyekben, errõl az erdészek többet tudnának mondani.Én nem találkoztam még a terepen, kint szabolcsi gombaarató kombányokkal.Nagyjából egészében normális keretek között zajlik a dolog.Persze etikátlan gyûjtõk mindig voltak, vannak, lesznek...sajnos

Oké! :-)

Oké, azért remélem egyszer összefutunk és el tudjuk mondani és mutatni, melyikünk mit és hogyan csinál, csinálna a természetben, az erdõben.

Az az igazság, hogy nem olyan egyszerû elszabadulni itthonról, van egy macskagyerekünk, akit nem hagyunk itthon egyedül, így csak a reggel megyünk este jövünk megoldású túrák elképzelhetõek. Ugyan van póráza a macseknak, de nem szívesen vinném erdõbe, vadak közé, mert akkor többé nem akarna hazajönni, csak kinn maradni vadászni Veletek. Nem tenne jót a madár- és rovarállománynak (bár képzett ornitológus, meg tudja különböztetni a fekete rigót a cinkéktõl, már a hangjuk alapján is...).

Könyvet kellene írnod, mert a gondolataid, a látásmódod MINDENKINEK valók! Mindig örömmel olvasom azon soraidat, melyek nem szûkölködnek a tudásod, véleményed átadását célzó eszmeiségben!

És ha már erdõben (és mindenhol...) jártunk eddig, hadd tegyek fel egy lüke kérdést: felétek, a Börzsönyben milyen gombászok fordulnak meg? Normális, saját célra gyûjtõk, akik nem tépik ki tövestõl a gombát, s a babákat otthagyják, hogy a másnap érkezõnek is legyen, vagy vadorzók, akik csak pusztítanak?
Sokat hallottam a tavaszi hóvirággyilkolászáshoz hasonló módon "gombászó" csapatokról idén a rádióban, szerencsére személyes élményem nem volt, sõt, fenn a Bakonyban még emberi lábnyomot is alig láttunk az erdõben, nemhogy gombászt.

Azt hiszem - ha nem gond, hogy máshol kell éjszakázni - ezt is meg tudjuk oldani! Nagyon szívesen látunk Téged és a kedves Párod is!

Az ötlet kiváló, azt hiszem, lesz, aki elég közel él a Börzsönyhöz ahhoz, hogy eleget tehessen a kedves invitálásodnak! Nálam sajna túlesel az egynapi járóföldön, pedig erdõbe mindig szívesen megyek. :-((

Kedves Noli és kedves Többiek!
Miután ebbõl a "blogból" több lett és más lett, mint amit én szerettem volna, illetve amiért leírtam az én kis történetemet, ezért nagy szeretettel szívesen megmutatom/megmutatnám Neked/Nektek a mi világunkat, a mi munkánkat, amennyiben érdekel Téged/Titeket.
Ha szeretnétek közelebbrõl is megismerni, hogy mi - egy állami erdõgazdaságon belül - hogyan is dolgozunk a jelen - és utókor számára mind vadgazdságilag, mind erdészetileg, nagyon szívesen, bármikor a rendelkezésedre/rendelkezetésekre állok!
Bocsánat az off-ért, az eddigiekért is.

Valóban idealista vagy Noli, és maradj is annak.Így szeretünk!
Kellenek az ilyen gondolatok is, melyek szembesítenek ember mivoltunkkal.De sajnos kevés az életszerûség mindebben.Fõleg korunkban, de ez korábbi idõszakokra is igaz.
A keleti gravettien népcsoportok majd 27.000 évvel ezelõtt a dunakanyari "tundrán" átgázoló rénszarvasokat se a vadlétszám felbecslése és saját igényeik egyensúlya közötti józan mérlegelés után, válogatva, és az ökológia alapelvei mentén vadászták le.Tarolták ahol és ameddig érték.Mert a kemény periglaciális viszonyok között a jövõ nem létezett, mában kellett mindennap túlélni.Ha ott volt a csorda annyit öltek(!) le, amennyit a kor színvonalán álló fegyvereik, stratégiájuk lehetõvé tett.Érdemes egy Ipoly menti vadásztábor csontmennyiségét egyszer felmérni.Döbbenetes.És ezek még csak viszonylag elszigetelt, alacsony népességszámú embercsoportok. A jelenség a bölényre vadászó indiánoktól, a közép-ázsiai hegyi kecskékre "utazó" magdalénien kavicskultúráig így volt.A döntõ tényezõ a demográfia, a lassú de annál biztosabb népességszám emelkedés és az erõforrások kérdése volt.
Ma is ez a végsõ, döntõ startégiai kérdés.És egyre inkább az lesz.
Sajátos fejlõdéstörténetünk, biológiai és szociológiai koevolúciónk jellemzõje volt már a kezdetektõl - ha nem is ennyire domináns formában- a "birtoklás".Ez az ennél jóval összetettebb "vágy" (irodalmáraink ezt többre, jobbra vágyásnak is aposztrofálják) volt e faj hajtóereje negatívumok özönét és pozitivumok seregét hozó pályáján.
Az általad látott harmónia, az egymás melletti békés, méltó együttélés a természetben ilyen idealista formában sohasem, az ember elõtt sem létezett.Az evolúció - ha többségében egy sajátosan értelmezendõ kooperációra is épül - nagy részt kemény csata és verseny.A törvények nyersek és kiméletlenek épp az egészlegesség, az egymásra épülõ biológiai hierarchikus rendszerek továbbélésének folytonossága miatt.Egy bükkerdõ hûvös csendessége, magánya csak e rendszerbõl kiszakadt ember számára nyújt harmóniát (ahogy benne is van!), de a rendszeren belül élõknek bizony nagyon is valóságos küzdelem folyik, a mindennapjaik szintjén.Dinamikus egyensúly kifejezés nagyon jól adja vissza ezt a fennálló, örökké változó, adaptálódó, éledõ és pusztuló világot.Ha lehetõség lenne egy varázsmozdulattal kiemelni az embert az ökoszizstémánkból,a dominancia harc nélkülünk is folyna tovább és jönnének új agresszív fajok, kiváló alkalmazkodó képességgel, "birtoklási" vággyal és a kör záródna újra.Újra és újra.Az élõlények összesége nem él békés és nyugodt életet egymás mellett.Vagyis nem úgy ahogy képzeljük.Egy szarka kíméletlenül irtja ki a revírjén belül a konkurens ártatlan feketrigó fiókákat.És a szarkát más faj teszi helyre.
Persze jobb lenne ebbe nem beleavatkozni, de nem mehetünk el a kérdés mellett, hogy végzetesen beleavatkoztunk, és végzetesen kívülre helyezkedtünk mindebbõl.(Magunk számára végzetesen, mert az élet itt e bolygón majd éli tovább lassan 5 Mrd éves életét.)
N.G. pazar utazásai során, mint civlizált közoktatás áldásait élvezõ egyetemen végzett geográfus kutató, azért láthatott hálócsomózó természeti népeket (és nem a szántóját túrta verejtékkel, nem a hucul lovait terelte poros pusztában vagy nem a tajga erdejében vadászott bizony gyakran éhesen korgó gyomorral) mert ennek a kivülhelyezõdésnek és kiszakadásnak a világ alig 15-20%-nak megadatott áldásossabb részét élvezi.A hálócsomozó-halászó népek önegyensúlya mind addig nem bomlik meg amíg kordában tartják lehetõségeik, erõforrásaik,abiotikus és biotikus környezeti tényezõik.Ott ahol a hálóddal augusztusban vagy januárban ugyanolyan biztonsággal foghatsz halat ez jóval könnyebb feladat, mint ott ahol ennél sokkal keményebb természeti tényezõkkel kell megküzdened, ahol kõkemény törvényekkel kellett szembe mennie az emberiségnek a fennmaradásért és a fejlõdésért.Ott pl. ahol az év jelentõs részében a befagyott Balti-tenger fogad.És ez a szembe menés ma már sajnos szélsõséges nézetek és végletek özönébe csapott át.
Félre ne értsd, tökéletesen tisztába vagyok vele hogy a rendelkezére álló erõforrások, ésszerû és igazságos elosztásával és felhasználásával bolygónk bõven kiszolgálná akár 10 Mrd ember alapvetõ létszükségleteit is.De nem ez a helyzet.Már régen nem.Polarizáltság a végletekig.Már az is hogy én itt jól lakottan írok és nem Új-Delhiben cipõt pucolok vagy a Nyugati téren koldulok.
Nagyon kicsis sansz hogy felébredünk, ráébredünk a jelen helyzetre.A karteziánus gondokodásmód 500 évét szinte lehetetlen a fejekben átalakítani Gaia szemléletre.De bár esélytelenenek látszik a küzdelem meg kell próbálni a magunk szintjén.Akár itt is pár sorban.
Ám ma még sokszor, sok esetben válaszatnunk kell - a jobbítás örök reménye mellett - az így-úgy döcögõ, de mûködõ, rossz, még rosszabb és kataszrofális rendszerek között.A válasz nem lehet kétséges.
E bika esetében se, melytõl milyen messzre jutottunk.

Helyes dolog, hogy itthon szolgálod a környezetedet, ez nem vitás!
Azonban azok, akik megveszik akármilyen boltban a szarvasod húsát, nem az én környezetembõl fognak kikerülni. Akik megtehetik, hogy megveszik, azok olyan emberek, akik feltehetõen le sem tojják, mi van az erdõkkel, hanem pl. a tõzsdeindexek érdeklik õket, esetleg Bali szállodaárai... Na itt a gond. Nem az eszi, aki éhes, hanem az, akinek telik rá...
Az erdõk termékeibõl megelégszem pár bogyóval, gyógynövénnyel meg a kisszobámat körbelengõ száradó pereszkék, vargányák illatával.

Nolikám! Megértem elfogultságodat.
Én csupán, mint élményt írtam le és a reflekrációra azért válaszoltam, mert én nem így gondolom a dolgokat, ahogy a nagy többség.
Én ezért tanultam, nekem ez a hivatásom: az erdõk és a vad kezelése.
Elárulok valamit: amikor végeztem az iskolával, lehetõségem lett volna Németországba menni és ott ténykedni a szakmámban. Nem mentem. A lokálpatriotizmusom nem engedett. Én a magyar erdõknek és a magyar vadaknak tanultam, õket akarom szolgálni. És õket mindig a legnagyobb alázattal, szenvedéllyel, de a mindenkori társadalmi és céges szervezeti igényeknek megfelelõen kell kezelni, irányítani, szabályozni, védeni.
Védeni, igen védeni: a sok "okos" kirándulótól, akik tüzüket hátrahagyva a vadjaink (és itt a te, az én és mindegyikünk vadjáról beszélek) és erdeink életét veszélyezteti, az orvadászoktól, az éhhaláltól, megbetegedésektõl tévíz idején, de még lehetne sorolni.
És egy tévedés: ezt a húst nem a német/osztrák vendég falatozza otthon a családja körében, hanem lehetséges, hogy jövõhéten a férjed, a férjed egy barátja, a te barátod vagy LAM vagy bárki fogja a kosarába betenni egy üzletben.

Ui.: Érdekes, hogy olykor egy ismeretlen ember halálát olvasva egy újságba átsiklunk fölötte....

Persze hogy tudom. Azért írtam, hogy ez egy ilyen világ. Valami nagyon kibillent itten az egyensúlyából és nemcsak egy szinten. Koyaanisqatsi...

A "zsákmányoddá tenni" kifejezéssel van itt bajom.
(18 éve nem ettem semmilyen állatot, tehát nem szájhõsként mondom, amit mondok.)
Bizonyára nagy tapasztalatot igénylõ munka a vadász munkája, ezt senki sem vitatja. Jogosnak azonban akkor fogom tartani, ha a vadász családja, környezete vadból eredõ (direkt módon!) élelemmel való ellátása, felöltöztetése lesz a vadászat célja, esetleg az emberre veszélyes állattól való védelme, ahogy az eredetileg is volt, párszáz, párezer éve. Tudom, túlzottan idealista vagyok.
Azonban a zsákmány szó a mai világunkban teljesen mást jelent már, mint 500 vagy 5000 éve, bár ugyanúgy a felsõbbrendûség szava, mára csak a birtoklás öröméért létezik - a birtoklás vezérli a világunkat, sajnos ez egyre inkább tény. Emberek, embercsoportok orbitális birtoklási vágya nélkül nem volna dolguk a tömegsírokban turkáló dózereknek...
Igen, és igaza van LAM-nak is, hogy az igazság valahol középen van. Csakhogy nem létezik egyetemes Igazság, hanem mindenkinek van egy sajátja, középen, a szívében. Az enyém azt hajtogatja idebenn folyamatosan, hogy az igazi zsákmány az kellene legyen, hogy egymás (itt most az élõlények öszességét értem) békén hagyásával tudjunk nyugodt, méltó életet élni.
Az volna szép, ha Neked nem kellene azt mondanod, hogy "schiessen", s ha nem kellene hegyoldalakat meggondolatlanul tarra vágni más országok asztalosainak örömére, ha lenne dolguk a cipészeknek és nem kerülne annyiba egy telefon-alkatrész, hogy érdemes legyen újat venni a javítás helyett...
Tudom, hogy nem a Te szarvasbikád életén múlik ez, hanem csak része (részese) vagy egy folyamatnak, ami egyáltalán nem jó, és ráadásnak nem is mindneki születik Teréz Anyának, de hiszem, hogy a világ visszaterelése a helyes kerékvágásba nem az ENSZ vagy egyes kormányok feladata, hanem az Emberé, az Egyéné.
Van egy kedves barátom, aki nagy világutazó. Járt néhány olyan vidékén a bolygónknak, ahol a mi cigánytelepeink palotavárosnak tûnnének... Olyan helyeken, ahol az emberek maguk faragta csónakokban maguk fonta-csomózta hálókkal halásznak és csak annyit, amennyibõl eltartják a családjukat. (A távolról irányított tömegtermelés egyszerûen elveszi az ember arányérzéket, hisz mindig minden VAN, és nem kell érte megküzdeni.) Lehet, hogy sokkal primitívebbnek kell minõsíteni egy ilyen valós szükségletet kielégítõ életet, persze, mi nem ezt éljük, de akkor is sokkal helyesebb út lenne a helyi erõforrásokat okosan használva élni, mint távolról jött holmikat tömni a szekrényekbe; s okosabb volna, ha az a németül lelõtt szarvas nem a német gyomrába kerülne, hanem - ha már embervédelmet említett LAM - a börzsönyi kis falvak reggeli és tízórai nélkül iskolába igyekvõ gyerekeiébe. (És most feledd el a német vadász által fizetett összeg állami újraelosztását, mert az nem mûködik...)
Szóval a zsákmány nem egy leölt szarvasbika, hanem a Harmónia lenne, amit meg tudunk teremteni magunk körül, minden igyekezetünkkel.

Errõl azok a szegény ázsiai családok jutnak eszembe, akik eladják a már munkaképes (7-8 éves) gyereküket, hogy az árából a többit etethessék. Nem hiszem, hogy ez az egyetlen járható út...
Persze nem itt fogjuk megváltani a világot, de azért azt Te is tudod, hogy nem kellene etetgetni õket, ha lenne elég erdejük, ahol peckesen járkálhatnának fel s alá a teheneik közt... No és ugye, ha nem etetgetnénk, lehet, hogy kevesebb érné meg azt a kort, amikor érdemes kilõni az orbitális trófea okán, hogy aztán az árából etetgethessék a többieket, akik majd ismét megnõnek, majd kilövetnek...

Várható volt, hogy Myloh velünk megosztott gondolatai – melyet kérésemre priviben elküldött nekem - vasárnap hajnali-délelõtti élményeirõl, hivatásának egy részérõl(!), itt a bioszféra fórumban némileg felkavarja majd, a hozzászólások érzelmi oldalát. Pedig, mint ökológus(!) objektív szemmel sem látok mást soraiban, mint a Természet és az Ember közötti évezredes mélységû interakció megnyilvánulásának egy fajta formáját. Egy fajta más szemszögû természetélményt. Lelkesedettséget, elragadtatást és tiszteletet egy ma már kiveszõben lévõ õsi homonida ösztön nyomán, melyet külsõleg, hátsó érdekek-szándékok mentén irányított, fülünkbe rágott, de általunk át nem gondolt, utána nem járt sztereotípiák vezérelnek. Közhelyek és klisék, melyek kvázi igazságokra épülnek, sajnos idõnként valóban igazság alapú általánosító csúsztatások mentén.
Most nem a kolléga, nem az azonos „kenyéradó” gazda köt össze vele, nem az ismerettség szól belõlem. Ha úgy érezném, hogy 100%-an jogosak és megalapozottak a felvetések e mindig forrongó témában, annak is teret adnék itt, mint e fórum egykori elsõ propagálóinak egyike. Ám az igazság mindig valahol félúton helyezkedik el.
Akik itt valamennyire ismernek, tudják, hogy nem vagyok erdõmérnök, nem vagyok erdész, se hivatásos (se semmilyen, ha csak objektívvel nem) vadász, végzettségemet tekintve. Egy egykor zöld oldalon is tevékenykedett, így azt is minden nyûgjével, visszáságával megismert outsider. De épp ezért némileg objektívebb maradhat a tekintetem, ha az erdõ és vadjai körül egyre gyakrabban fellángolnak a pro és contra érzelmek. Amit összeszedtem e szakmáról az a kutatási témám és az általam mûvelt tudományágak sokszínûségének sajátja. És némi szerencse, hogy genetikusan örököltem mélyen gyökerezõ érdeklõdést is.
Az erdõ,vad, vadász, ember, társadalom témakör olyan mélységû, bonyolultságú viszonyrendszerré alakult mára (ha azt nem egyszerû mészárlásként ûzzük és nem mészárlásnak tarjuk), aminek csak summázott fejtegetése is kisebb köteteket töltene meg. Ha valaki eklatáns módon tájékozódni akar e témában, épp elég szakkönyv, folyóirat, cikk áll rendelkezésre, a méltó mélységû tanulmányozáshoz.
De szögezzük le itt és most feledve a kliséket és nem összemosva dolgokat: a vadászat(!), vadászmesterség(!) nem az ölés sportja. Nem a kíméletlen orvvadászatot, szakszerûtlen, etikátlan vadkezelést kell itt elõtérbe vennünk, hanem az évszázados tapasztalatokon, tudományos szintû kutatásokon, tradíción, hagyományokon alapuló vadgazdálkodást.
Nem a fröccsenõ vér látványa, a halál pillanata a természeti élmény és szépség mindebben.
Nálam itt a mûvészetekhez hivatalból jobban értõ hozzászóló is akad, így megerõsítheti, hogy az oly sokszor magas piadesztára emelt kultúra, az ember halálában is talál valami szépet, nemest, felemelõt, különleges élményt, ha hozzá méltó módon következik be. Felteszem a kérdést: bolygónkon mennyi ember kiváltsága a méltó és illõ módú halál? Mennyinek adatik meg? Legtöbbünk meglehetõsen nyomorultul távozik majd sajnos, jó esetben csipogó csövek, gépek díszletei között. Pedig nem egy többségében kódolt ösztönök vezette gímbikának, hanem a tudatos emóciók-percepciók, érzelmek és érzések által vezetett embernek lenne több jussa rá. És statisztikusan nem kétséges, hogy e fura versenyben a szarvasbikák mesze megelõzik embertársainkat. Ha a Libériában a 90-es években levágott kezû majd fejbelõtt tizenéves gyerekek tízezrei csak 50%-át kapták volna egy bika lelövése után, az állatot megilletõ tiszteletnek (kegyeletnek?) (hangsúlyozom az általánosabbnak tekinthetõ szigorú szabályok és hagyományok betartása esetén), ma nem kellene csontvázakat tologatni a tömegsírokban az erõgépeknek. És sorolhatnám XX. századunk szép példáit.
Konformista, szinkretista atlanti-angolszász világunkban, elkényelmesedve igyekezvén elzárni magunkat a világ többi 80%-nak eseményeitõl, lelkiismeretünket a végtelen polarizáltság, a mélységesebbnél mélységesebb nyomor idõnként ránkvillanó képei láttán, pótcselekvõ témákkal igyekszünk magunkat megnyugtatni. Embervédõk helyett zömében állatvédõk lettünk. Az emberek felé cinizmussal forduló állatvédõk. Félreértés ne essék nem a jogos, szükséges állatvédelem, mely szemet szúr, inkább az a kitekert gondolkodás, ahogy ma egy macskához viszonyulunk pl. az Animal Planet nyomán, miközben lazán elmegyünk embertársaink testi-lelki bajai mellett. S ha nincs szerencséjük épp aznap, és megtehetjük, testi vagy lelki értelemben még beléjük is rúgunk. Komplexusinkat pedig házi vagy vadállatok „védelmébe” fojtjuk. Ott legalább sikeresek lehetünk. Helyére kellene tennünk saját dolgainkat végre, saját fajunkkal törõdnünk többet.
De messzire kalandoztam, ám egy összefüggéseket keresõ humánökológusnak ez megbocsátható.
A nyers tények.
A vadgazdálkodás térben és idõben, módszerben és gyakorlatban eltér ugyan az állattartástól, de sok analógiát mutat. A mai erdõket és benne a vadállományt – ha csak nem vonul vissza teljesen és végleg ettõl a természeti erõforrástól az ember - kezelni kell. Magas szaktudással, a lehetõ egjobb hatásfokkal és színvonalon. A komplex erdõt (így benne a vadat is) oly sok emberi, társadalmi igény éri, aminek megfelelni már-már a lehetetlenség határát jelenti. A botanász, növénytanász, ökológus azt szeretné a legjobban, ha az erdészek még a közelébe se mennének mindennek, minden visszaállhatna az õsi egyensúlyba, a családok a táj értékeiért, pihenni jönnének, a montis a szabadságvágyát akarja kiélni, a természetjáró túrázni, fotózni akar, az állam bevételt és szakszerû területkezelést vár el egyszerre, a falu embere tüzelõt akar, vadhúst akar, munkát akar, megélhetést az erdõben és erdõbõl, a vadász vadászélményt. És végtelen a sor.
Ebben egyensúlyt teremteni nem könnyû kihívás. A szakma teszi hol jól, hol rosszul. És mi csak a vertikum végét egy adott erdõgazdálkodót, vadgazdálkodót látunk. Mert miközben bikáinkért aggódunk, a szakma épp azon verekszik, hogy legyen egyáltalán még hova mennünk bikát nézni, mielõtt kiteszik a Börzsöny, a Bükk, a Mátra állami erdeire a magánterület táblát.
A háttér folyamatok és az ezzel foglakozó szerteágazó szaktudományok kellõ ismerete nélkül, ebbe a rendkívüli mélységû kérdéskörbe, egy gímszarvast ért találat és egy erdész ezt elénk táró sorai alapján, értékítéletet levonni finoman szólva is megalapozatlanságra vall.
Még akkor is, ha a golyó nyomán tûzbe rogyó állat látványát, egyszerû megélhetési okokból szembehelyezkedõ irányzatok jobb PR és marketing hátterei, valami elítélendõ nyomorult csökevénnyé aljasították. Mindamellett, hogy sajnos a golyót kilövõk is táptalajt adtak sokszor, sok helyen ezekhez az általánosításokhoz.
Elnézést a hosszért, akit érdekel végig olvassa talán, akit nem majd átugorja.Bár nagy ugrás lesz!

És egy kis szakma még pluszba:
Link
Link

IDILLI TÁJ, VÉRES HÚSCAFATOK!
Ma délután a Pilisben lencsevégre kaptam egy vadászt falatozó, szelídnek tûnõ, csíkjait már elvesztett vadmalacot! :-D
Képek holnap.

:-(

Link
Link
Link

És a vadászkürt az elejtett vad tiszteletére szól...

Sajna, nálunk tavaly is ez ment.

Vannak ilyen vadgazdaságok, természetesen vannak...
Én ezt nem tartom helyesnek. Mi nem ilyenek vagyunk.
Mi azt a vadászati módszert támogatjuk, hogy igenis cserkeljük be az áhított zsákmányt olyan távolságba, ahonnan már lövést le lehet adni.
Elõnyben van a zsákmány abból a szempontból, hogy az erdõ - így a Börzsöny is - telis tele van olyan növényekkel és növényi részekkel (avar, letört ágdarabok és még sorolhatnám), amely legapróbb zizzenésére is a vad jóformán azonnal köddé válik.
Szóval inkább ösztön és igen nehéz "tudomány" egy szarvasbikát - fõleg, mely tehénnel van - ,de mondhatnék akármilyen vadat becserkelni és a zsákmányoddá tenni.
Aztán meg a többi ember, aki elítéli a vadászatot, a vad megölését, a szarvasszalámit és a vaddisznókarajt mosolyogva rakja be a kosarába valamely bevásárlóközpontba, hogy milyen finom ünnepi kaja lesz belõle.
Szóval mostmár tényleg: no comment.

Én azt a vadászmódot rühellem és tartom szánalmasnak, amikor kiszórják a tápot, majd pár méterrõl lelövik a vadat.

Egyébként sok helyen nem szándékosan szaporítják a vadat, hogy lehessen "apasztás" címén lövöldözni õket?

Tegnap voltunk Páty környékén kirándulni gombászat címén. Nagyon száraz volt minden, le is tettem arról, hogy találok is valamit, de aztán egyre másra bukkantak elõ a gombák: fenyõtinorú, szemcsésnyelû is, meg szétszáradt õzláb és galambgomba és sok világító tölcsérgomba persze nem étkezési céllal.

Én láttam tavaly iszonyatos mennyiségben. Én akkor egy kosárral szedtem csak, mert nem volt nálam több "edényzet", de annyit szedhettem volna amennyit csak akarok. Egyszerûen kaszálni lehetett volna. Több hektáron szinte mindenhol volt, amerre csak néztem.

Azért az sem utolsó szempont, hogy egy-egy kilõtt szarvasbika "árából" egy darabig el lehet etetgetni-gondozni a többit. Ez egy ilyen világ.

Bármi meglepõ, nekem mint agrármérnöknek elég nagy dilemma a sertéstartás etikussága vagy nem-etikussága. Fõleg ha látok teherautókat a vágóhíd felé menni. Komolyan mondom, megszakad a szívem. Viszont ott van a másik oldal: enni meg kell valamit. Ahhoz már sokan vagyunk, hogy mindenki el tudná látni saját háztartását, pedig igen sok szempontból az lenne a legjobb. Amikor sertéstelepen dolgoztam, nagyon jó példa volt elõttem a fõnököm, aki azonnal levont mindenféle levonhatót attól, aki ütötte az állatokat. Mondván, legalább ez a rövid életük legyen viszonylag elfogadható.
szerk: Myloh, szerintem egyáltalán nem volt kár leírnod, a Tiéd is egy vélemény, még ha esetleg sokan nem is értenek vele egyet.

Elítélem, nem ítélem....
Rossz megközelítés.
Itt most nem arról van szó, hogy megmutattam, de nagy vagyok, hogy egy védtelen állatot le tudok lõni vagy sem.
Valakinek a horgászat, valakinek a természetfotózás, valakinek meg a vadászat a "hobbija".
Sajnálom, hogy mindenki, aki eddig reflektált az írásomra, elítélõ hangnemû volt, azt hiszem, hiba volt ide beírni az élményem.
És sajnálom ezt a nézetet is, hisz" annyi minden más van a világon, ami nagyobb pusztítás, mint a szarvaslétszám ésszerû apasztása.
Tovább ezt a dolgot nem kommentálnám.

A sport nem az egyenlõ esélyekrõl szólna?
Íj, vagy ilyesmi, az esetleg (bár ez sem egyenlõ esély, csak jobb a puskánál), de lõfegyver... :-(
Biztosan jó 40 km-t gyalogolni 4 nap alatt, de azt lehet úgy is, hogy a puska helyett fényképezõgép van az ember keze ügyében. Gondolom nem tizenhat éhezõ etióp gyereknek lett vacsora az állatból...
Az a szilárd meggyõzõdésem, hogy amióta képesek vagyunk magunknak élelmet elõállítani vadászat nélkül is, azóta nagyon nem etikus dolog ez. Persze a sertéstartás sem az. Meg talán a zöldborsók is sikítanak, amikor leszakítják õket. De akkor is...
Sportnak nevezni egy élõlény céltalan megölését...

Semmilyen ízben nem szeretem a szélsõségest, pl. édeset sem eszem, ami édesebb egy gyümölcsnél (max. 1 gombóc fagyi megy le, az is csak lassan, csokit, ilyesmit egyáltalán nem eszem), a sósat sem bírom, a savanyút egyáltalán nem (na jó, a narancs, citrom oké, de pl. ecetes salátát, savanyúságot nem eszem), a keserûvel nincs bajom egyedül.
Szóval szerintem a paprikának legyen paprikaíze, ne nyomja azt el semmi más. :-)

..."A természet élõ oldala" ... Nos, már nem az.

Kedves Myloh, ne érts félre, tudom, hogy ez manapság üzlet lett és ha nem Te vezeted oda pénzes németet/osztrákot, akkor valaki más. Ettõl függetlenül: a "sportszerü" kilövést csak elítélni tudom. Más dolog, ha az állomány "karbantartásáról", az erdõ védelmérõl vagy egy beteg, sérült állatról van szó és más, ha egy ereje teljében lévõ, szépséges állatot lõ ki valaki, csak hogy elmondhassa, hogy megtette. Mégegyszer, ezt ne vedd személyed ellen irányuló hozzászólásnak, nem annak szántam. Inkább csak a szomorúság indíttatta...

Persze Hari, értelek. Hiszen itt is van pro és kontra...
De ez is egy sport, sõt sajnos manapság inkább már üzletág....
De mi a sport jelleget tartjuk szem elõtt, 4 nap alatt több, mint 40 km-t gyalogoltunk, hogy meglegyen a trófea - hegyen, völgyön.
A vadtól természetesen etikusan búcsúzunk, bocsánatot kérünk, hogy elejtettük Õt és kérjük Dianát - a vadászat istennõjét -, hogy szép élete legyen ott fenn, az örök "vadmezõkõn".

Nekem csak annyi, hogy kár ezért az állatért.

Vadászkönyvbe illõ történet. A többi mondandómat inkább lenyelem. Örülök, hogy leírtad az élményed.

Ne haragudjatok, nem témába vágó, de ezt szeretném megosztani veletek, az élményemet az erdõk királyával, melyet LAM kollegámnak, közös metnet-es ismerõsünknek írtam.

Szia!


Nagyon izgalmas volt a bikával kapcsolatos vasárnap délelõttünk! Szóval:
Egy öreg tölgyfánál álltunk meg, mikor már hallottuk, hogy közel bõg már, de ekkor még nem láttuk. 1 perc múltán megpillantottuk a tehenet, aki nagyon figyelmesen nézegetett. Meg is ijedtem picit, hogy felfedez bennünket - lévén, hogy szálerdõben voltunk - , de sikeresen túléltük eme megpróbáltatást és tovább-ballagott. Hirtelen - pontosan a tehén helyébe - lépett a bika. Annyit láttam csak belõle, hogy koronás és hogy kb. 5 kg körül lehet. Szóltam a vendégnek hogy: schiesen!, nem lõtt, hirtelen újra "ráordítottam", hogy lõjjön. És lõtt.
Távcsövön keresztül láttam, hogy eltalálta, a bika visszajelzett szintén (görcsbe ugrott és a 4 lábát összerántotta), jelezvén, hogy sebet kapott, halálosat, bár ez késõbb derült csak ki. Ja, igen: 60 m-rõl ejtette el.
A vadunk a Hárs-bérc gerinc felé indult meg, de rövid idõ után - mintegy félkört leírva - lefelé vette az irányt, hallottuk még pár másodpercig vad futását, zilálást, a halállal való küzdését....
A rálövés helyén nem találtam vért, hirtelen elfogott a félelem, hogy mégsem talált. Közben nyugtattgattam magam: "de hisz" láttad, a saját szemeddel - eltalálta" -, de mégis kételkedtem. Utánkeresõ kutya kell, telefonáltam, és nagyon megörültem, hogy a verõcei ismerõsünket el tudtam érni és tud is jönni. Hannoveri véreb, többszörös gyõztes utánkeresésben, nagyon bíztam benne.
Kiértünk - mivel közben bejöttünk -, és mentünk a rálövés helyére. Mielõtt odaértünk volna, már szagon volt a kutya. Vezetett bennünket és egyszer csak megpillantottam a hõn áhított erdõk királyát!
Ez a magas, erõs, büszke állat, mely az imént még fennhangon ordította, hogy "enyém a világ", most élettelenül, vérben fagyva feküdt egy korhadt cser tövében. Csak az utolsó 3 méteren vérzett, kimentek a lábai alóla, nekicsapódott a fának. Tüdõlövést kapott. A golyó csak befelé roncsolt, ki nem jött a bikából. Bevérzett a tüdeje - ezért nem volt vér közben -, ezért tudott elmenni még 100 m-t, az utolsó 100 méterét....

Kár, kár..

De, felültem az egyik hátára és onnan kaptam le a másikat
Nem volt rá idõm, mire vissza kiértem volna az udvarra, elhuztak volna, inkább figyeltem ahogy suhannak, meg most a jobbik gép sincs nálam!

Nem fotóztad õket?

2 db hatalmas ragadozó madár suhant el dél felé, a fehéren világító farkuk és hatalmas méretük miatt rétisasoknak néztem õket....

Szépek!

tegnapi gombák: Link Link Link Link Link Link Link
õk nem gombák: Link Link Link
Naplemente az erdõbõl: Link

Biztos allergiás vagy rá.

Tisztában vagyok a kapszaicin hatásával, sõt, azt is tudom, hogy Pécsett egy kutatónõ kimondottan fájdalomcsillapító célra próbálkozik gyógyszerként használható formában elõállítani.
Azt is tudom, hogy a mexikóiaik azért eszik az erõset, hogy jobban izzadva tõle extra hûtést alkalmazzanak a meleg éghajlaton.
Nekem viszont még a bõrömön is fájdalmas égésként jelentkezik egy sima hegyes erõs húsának puszta érintése, órákon át piros marad a helye és fáj, el sem akarom képzelni, mit tenne a nyálkahártyámon... Az uram, ha reggel ilyen hegyes erõst eszik, és mondjuk délben ad egy puszit, érzem a képemen a helyét, ahogy éget...
Nem vagyunk egyformák, valamiért az én szervezetem így reagál rá. Csalánban viszont akár meg is hemperedhetnék, az nem okoz problémát, maximum csiklandoz amikor "csíp".

Nem sokra jutottam, sajnos nem vagyok túlzottan ellátva szakkönyvekkel.
Link Kis termetû õzlábgomba.
Link - Erdei áltrifla
Link - Tintaszagú csiperke (?)
Link - Csigagombafaj (elefántcsont ~ ?)
Link - Talán az aranytinóru.
Link - Hánytató galambgomba
Link - Feketésvörös galambgomba (?)
Link - Párducgalóca
Link - Májgomba

Ez mi lehet? Link
Ezt sem tudom, sárga tejnedvet csurgatott magából: Link A tejelõgombák (Lactarius) lemezei lefutók, ennek nem, és apróbb termetû, vastagabb tönkû.

Mai gombakavalkád: Link Rengeteg féle nagygombát rejtett az erdõ, összesen mintegy 30-40 fajt láttam. Elõször a piruló õzláb nagy boszorkányköreibe botlottam, majd egyre-másra bukkantak elõ a különféle színû-formájú kalaposok. Élvezet volt fotózni, gyûjteni õket. Nem étkezési, inkább határozási célra vettem le egy-egy példányt, esetenként többet. Külön-külön a képek: Link
Egyelõre csak néhányukat tudom pontosan, micsodák, a határoz(ni próbál)ás még hátra van. Köszönettel vennék minden tippet, meghatározást a fórumtársaktól.

Nagyon sajnálom. Megszerettem a kis állatot, e pár röpke nap alatt.

Ajjaj..

Szomorú hírt kell közölnöm: a kis pelém reggelre elpusztult..

Én úgy tudom, hogy nyálkahártyaizgató hatása van. És a gyomor falának se tesz jót emiatt.

Nolikám,
nem marja szét. Sõt, megdöbbennél, ha tudnád, hogy a kapszaicinnek mennyi áldásos hatása van. Az "égetõ érzés" megtévesztõ...