A válaszomat távolabbról kezdem, mert véleményem szerint érthetõbb lesz és így lesz kerek egész.
Azt állítottam, hogy megfigyelések szerint magas naptevékenységben a térítõi AC öv megerõsödik és kiterjed. Ekkor az alacsonyabb szélességeken terpeszkedõ anticiklonok nem engedik, hogy a jet mélyre meanderezzen, ezáltal lelassuljon. Emiatt zonális marad az áramlási kép, és erõs a nyugati drift. Ez pedig alapvetõ hatást gyakorol Európa téli idõjárására. Itt mindig szem elõtt kell tartani, hogy globálisan hol is helyezkedik el Európa és a mi térségünk. Európa az eurázsiai földrész kis nyugati félszigete, "szarvacskája", mely a hatalmas, és télen sok hõt tároló Atlanti-óceánba nyúlik bele. Tekintetbe véve a mérsékelt övben uralkodó nyugatias áramlásokat, a legkevésbé sem csoda, hogy a földgolyónak ez a része nem tartozik a dermesztõ téli hideget produkálók közé.
Az a csoda, hogy kontinensünk mérsékelt szélességein egyáltalán elõfordul hó és fagy, méghozzá a keleti térfélen viszonylag gyakran. Ennek hátterében pedig bizonyára az áll, hogy viszonylagos közelségben van Észak-Eurázsia (Szibéria) téli "jégszekrénye", mely a maga nemében a világon a leghatalmasabb. Annak részletezésére most nem térnék ki, hogy a magas földrajzi szélességeken a hófelszín fölött tartósan nyugalomba jutott hideg, sarki légtömegek hogyan hûlnek szinte mértéktelenül tovább. Itt az önerõsítõ jelleggel fokozódó kiszáradás, és a szintén kumulatíve kiépülõ hideg anticiklonok, hidegdómok játszanak szerepet. A lényeg, hogy Észak, Északkelet-Szibériában télen olyan hidegpool alakul ki, mely a sarki hideg légsapka "toldalékát" jelenti (s ezért ez utóbbi télen rendszerint súlyzó alakú) Ebbõl a hidegtömegbõl kaphatunk mi, de csak akkor, ha az az uralkodó nyugati áramlási iránnyal szembe tud fordulni, és nyugat, délnyugat felé tud terjeszkedni. És itt jön a képbe a jet meanderezése, a meridionalitás és a nyugati drift ereje (és áttételesen a naptevékenység).
Mert itt valójában ez a lényeg: képesek az észak-eurázsiai fagyos légtömegek nyugat felé terjeszkedni, vagy nem képesek? Európa téli idõjárásának ez a sarokpontja, ezen fordul meg az egész. Azt kell megérteni, hogy ez a "kötéltánc" az igen hideg, és igen enyhe telek között lokális jelenség, és kifejezetten Nyugat-Eurázsiára (fõként Európára) jellemzõ.
Az észak, északkelet-szibériai hidegtömeg minden télen kiépül, ebben nagy változékonyság nincs. A mi telünk ellenben hírhedten kétarcú. (Volt február nálunk, melynek középhõmérséklete a palermó-i átlaggal egyezett meg, de olyan is, amikor a szentpétervárival volt azonos a februári közép!) A vizválasztó tehát az északkeleti, hatalmas, fagyos légtömeg nyugat felé való terjeszkedési hajlama, lehetõsége. Ez pedig a makrocirkulációtól függ.
Nézzünk egy áramlási képet (már csak referenciaként is), mikor nem volt lehetõség a nyugati terjeszkedésre:

Link

Látható, hogy az Atlanti-óceán enyhe, nedves légtömegei délnyugatról északkeletre haladva elérik az Észak-Ural térségét, majd a Jeges-tenger medencéjét.
Figyeljük meg a hõmérsékleteket is:

Link

Itt pedig az a lényeg, hogy a fagyos levegõ megtalálható, de a délnyugati melegáramlás által egészen az északkeleti peremekre szorítva. Ha a térkép mutatná Észak és Északkelet-Szibériát is, ott nyilván igazi hideget, zord fagyokat láthatnánk. Európából ellenben a zonális áramlás kikergette a hideget, kontinensünket jórészt enyhe, atlanti-óceáni légtömeg tölti ki.
A lényeg, hogy az alacsony naptevékenység a gyengülõ nyugati drift révén Európában (de csakis itt!) hajlamosít a zord telekre. Az összefüggés persze nem száz százalékos érvényû (hisz voltak naptevékenységi minimumban is enyhe, és maximumban is hideg telek), de statisztikailag megfogható. Régi megfigyelés, hogy igazán hideg, kivételesen zord teleink a napfoltminimumok közelében halmozódnak. Én is végeztem ezzel kapcsolatban egy kis "házi" statisztikai elemzést. Íme az eredmény:

1956-ban évszázados jelentõségû zord február: minimum közeli
1962/63, 1963/64 évszázados jelentõségû zord ikertelek: minimum közeli
1969/70, nagyhavas, hófúvásos, elég hideg tél: maximumban
1978/79 kifejezetten zord, blockingos tél: minimumközeli
1984/85, 1985/86, 1986/87 , három egymást követõ hideg tél: minimumközeli
1995/96, zord tél: minimumközeli
1998/99 abszolút minimumhoz közeli értéket hozó december, hófúvásos február: maximumban
2001/2002, 2002/2003, hideg telek: maximumban
2009/2010, különösen Északnyugat-Európában igen zord tél: minimumban

Tehát, napfoltminimumhoz közeli hideg tél: 9
Napfoltmaximumban elõfordult hideg telek száma: 4

Nézzük meg ezután az enyhe teleket is:

1956/57, kifejezetten enyhe: maximum közelében
1974/75, enyhe tél: minimum közeli
1982/83, hírhedten enyhe tél: maximum közeli
1987/88, enyhe tél: középtájon
1989/90, mérsékelten enyhe, de évszázados jelentõségû télközepi meleget hozó tél: maximumban
1997/98, enyhe tél: középtájon
2000/2001, enyhe tél: maximumban
2006/2007, roppant enyhe: minimumban

Enyhe telek napfoltmaximumban: 4
Enyhe telek napfoltminimumban: 2

Bár vizsgálatom csupán nagyjából 50 évet fogott át, az összefüggés ebben is kitapintható.
S még egy érdekes, sokatmondó tény. A kis jégkorszak mai szemmel nézve hihetetlenül zord teleket hozott. Ez az idõszak (véletlenségbõl?) éppen egybeesik a Maunder minimummal, egy példátlanul hosszú, csaknem napfolt nélküli, alacsony naptevékenységû korszakkal. Még sokat mondóbb, hogy a kis jégkorszak csak Európában volt megfigyelhetõ, tehát lokális, és nem globális jelenségrõl van szó. Mindezek a tények jól illenek az elõbb felvázolt képbe.
Ezek után térjünk át a hideg telek száraz voltának kérdésére. Persze kézenfekvõ a gondolat, hogy a sarki-szárazföldi hideg légtömegek kis nedvességtartalmuk folytán száraz idõt okoznak nálunk, dominanciájuk idején az átlagosnál kisebb a csapadékmennyiség. Azonban a dolog nem ilyen egyszerû. Ugyanis az atlanti-óceáni enyhe, nedves légtömegeknek a legkifejezettebb meridionalitás, északkeleti hidegexpanzió idején is marad valamekkora terjeszkedési hajlama kelet felé, ez Európa globális pozíciója mellett elkerülhetetlen. Viszont a hidegtömeg délnyugati terjeszkedése, s ennek bárikus megnyilvánulása, a blokkoló skandináv AC elvágja az enyhe, óceáni levegõ északkeleti terjeszkedésének útját. Az elsõként mutatott izobártérképpel éles ellentétben ezek az enyhe légtömegek nem az Észak-Ural és a jeges-tengeri medence felé veszik az irányt, hanem a blokkoló AC délnyugati peremén északnyugatról délkelet, azaz alacsonyabb földrajzi szélesség felé áramlanak. Az AC peremén, mintegy "csúszópályán" a mediterrán térsége kerülnek a magas hõmérsékletû, páratelt légtömegek és az alacsony légnyomás. Ez a lényeg!
Nézzünk példát is erre a felállásra:

Link
Link

Nézzük tovább a történéseket:

Link

Link

Jól nyomon követhetõ az óceáni légtömegek (és a ciklonok) "lesüllyedése" a Mediterráneumba.
Voltaképpen arról van itt szó, hogy a blokkoló AC mind a sarki szárazföldi hideg légtömegeket (keleti peremén), mind az enyhe, nedves óceáni légtömegeket (délnyugati peremén) alacsonyabb szélességekre, ráadásul egymás közelébe kényszeríti. Ezért térségünkben kiterjedt keveredési zónák jönnek létre sok csapadékkal, a mediciklonok északnyugati szektorában havazással. Van ennek a helyzetnek egy különösen érdekes válfaja, mikor a blokkoló skandináv AC keleti peremének hidegáramlása erõsebb, és közelebb is helyezkedik el Európához:

Link
Link

A blokkoló AC keleti része a hidegáramlás miatt leépül, ezért ez az anticiklon ék formát ölt Grönland és a Skandináv-félsziget között: skandináv ék, vagy skandináv "V". A legzordabb, leghavasabb téli idõszakaink "receptje" ez.
Összefoglalva, a fenti mechanizmus következtében igazán zord teleink ritkán szárazak. Ilyen is elõfordul természetesen, de ez az esetek töredék része. A fagyos, zord tél nálunk rendszerint havas is egyben.
Utolsó kérdésedre részben már választ is adtam: az alacsony naptevékenység, a jet mélyre meanderezése csak Európában feltétele a hideg télnek, például Észak-Amerikában egyáltalán nem. Jól példázza ezt éppen a mögöttünk hagyott tél: napfoltmaximumban igen erõs észak-atlanti ciklontevékenység, ránk nézve kirobbanthatatlan nyugati, délnyugati drift jellemezte, Európában szokatlanul enyhe idõjárással. Nem úgy Észak-Amerikában, melynek nagy részét igen erõs, ismétlõdõ hideghullámok sújtották. Elképzelésem szerint a napfoltmaximumban gyakori zárt, kevéssé meanderezõ jet a sarki keleti szélrendszert is "egyben tartja", nem engedi mindenfelé "elkóbászolni". Ezért a Grönlandi "hûtõszekrény hidegtömegei jobbára egy irányba terjeszkedhetnek: az észak-amerikai földrész szubarktikus régiója (a Hudson-öböl és a szigetvilág) felé. Itt a már említett "jégszekrény effektus" révén ezek tovább hûlnek, nagy, stabil hidegmagot képeznek ki. Ilyen hidegmagból származtak az elmúlt tél kanadai, USA-beli hidegleszakadásai.
Még egy dolog: úgy tûnik, hogy a téli félév arktikus hidegbázisának kiépülését az örökös grönlandi hidegtömeg inicializálja. A hideg kiterjedésének ez az origója, és talán arról van szó, hogy a grönlandi hidegen "megosztozik" Észak-Amerika, és Nyugat-Eurázsia boreális régiója. Ha gyors és zárt a jet (és a keleti szélrendszer), úgy a grönlandi hideg nem képes kelet felé fordulni, zömét Amerika kapja meg.