"A zonális áramlás erõssége nem a meridionális (észak-dél irányú) hõkontraszttól, hanem a meridionális nyomási gradienstõl függ. Minél nagyobb ez a gradiens (mégpedig északi alacsony nyomással, déli magas nyomással), annál erõsebb a közepes szélességeken a nyugatias (zonális) áramlás.

A merdionális hõmérsékleti gradiens (vagy "hõkontraszt", ahogy nevezted) az ún. baroklin instabilitást határozza meg. Ez arról szól, hogy a zonális alapáramlásra rakódó kis meridionális zavarok tovább tudnak-e növekedni, s ezáltal teknõket/gerinceket kialakítani, vagyis a zonalitást meridionalitásba fordítani egy idõre. Minél nagyobb a baroklin instabilitás, annál jobb erre a lehetõség. Mivel ez a féle instabilitás egyenesen arányos a meridionális hõm.gradienssel, alacsony hõm. gradiens esetén az említett zavarok nem növekednek tovább, s az áramlás zonális marad. Ha viszont zonális az áramlás a közepes szélességeken, akkor nem valósul meg a merdionális hõcsere, aminek következtében zonalitásnál idõben fokozatosan növekszik a meridionális hõm.gradiens, míg el nem éri azt a kritikus értéket, amikor már elegendõ baroklin instabilitás adott az alapáramlásra rakódó zavarok továbbfejlõdéséhez és a meridionalitásba váltáshoz..."

Ezek a mondatok Met4ever társalgóbeli írásából valók. Nem tudom, õ maga tisztában volt-e azzal, milyen alapvetõ fontosságú dolgokat fektetett itt le, pontosabban, közölt velünk.
Kevés olyan premissza van, ami annyi hipotézis felállítására ad lehetõséget, illetve olyan sok mindennek megmagyarázásához ad kulcsot az idõjárásban, mint ez a néhány mondat.
Aki a fentieket nem gondolta át következményiekkel együtt és nem érti azt, az a makrocirkuláció mechanizmusába mélyen nem láthat bele.
Például, vegyük a lassan aktuálissá váló, és rendkívül gyakori késõ tavaszi nyugat-európai hidegleszakadásokat, nálunk következményes elõoldali hõhullámokkal.
Ezek a hidegleszakadások egymást követik, mégpedig feltûnõen rövid idõközönként, és mindig Nyugat-Európa, az atlanti partvidék felé veszik az irányt. Mi lehet ennek az oka?
Az ok -véleményem szerint- kettõs: egyrészt tavasz vége felé a sarki hideg "súlypontja" az örökké jeges, vastag belföldi jégtakaróval fedett Grönland környékére tolódik át. Tehát, az észak-atlanti térségben eleve adott lesz a hõkontraszt egyik eleme (a másik természetesen az alacsonyabb szélességek felmelegedése). Nem meglepõ, hogy itt áll elõ stabil örvényesedés a polárfronton, a meridionaltásba fordulás, hidegleszakadás is egyre inkább az Észak-Atlantikumban történik, és nem keleten -mondjuk Kelet-Európában-, ahol a szibériai téli hidegdepó lassú felszámolódása következtében már nem elégséges a hõkontraszt.
A gyakori hidegleszakadás, a szinoptikai ciklusok megrövidülése pedig abból származhat, hogy a féltekét körülmeanderezõ, s ezért nyilván egységes szisztémát alkotó zonális áramlási rendszer tavasz végén már sokkal lassúbb mozgású, mint pl. tél közepén: ezért a zonális áramlások könnyebben képesek meridionálisra fordulni. Azért lassúbb mozgású a zonális áramlási szalag, mert annak sebességét a félteke ÁTLAGOS nyomásgradiense határozza meg, mely nyilván függ az ÁTLAGOS hemiszférikus hõkontraszttól. Ez utóbbi pedig, az arktikus és szubarktikus tájak lassú felmelegedése folytán tavasz végére már csökkenõben van.
Ezek után lépjünk tovább és lássuk, mire használható még a Met4ever-féle összefüggés.
Nagyon jól magyarázható ezzel, például, a hidegleszakadások, és a velük kapcsolatos teknõ és másodlagos ciklonképzõdés folyamata. Az áramlások komolyabb meridionálisra fordulásakor, masszívabb hidegleszakadások alkalmával a dél felé nyúló alacsony nyomású teknõ, és a benne másodlagosan képzõdött (mediterrán) ciklon elsõsorban a téli félévben nagyon gyakran megfigyelhetõ. Kérdés, ezek a mozgások miért mindig az alacsonyabb szélességek felé terjednek, s miért nem más irányba?
Meridionális fordulat esetén a polárfronton képzõdött anyaciklon dinamikus nyugati áramlásos zónája délebbre kerül -fogalmazhatunk úgy is, hogy a polárfronti rendkívül sebes áramlás megjelenik az alacsonyabb szélességeken. Ezen a délebbre helyezõdött nyugati áramlási szalagon éppúgy létrejöhetnek örvénykezdemények, mint a polárfronton. Tudjuk, ezekbõl ott alakul ki jelentõs, tartós ciklonörvény, ahol nagy a hõkontraszt. S milyen irányban nagy a hõkontraszt? Természetesen az alacsonyabb szélességek felé, a mi hemiszféránkon délies irányban! Ezért terjed hát a ciklongenezis dél felé, ezért nyúlik délre a teknõ. Örvénykezdemények, kis peremciklonok megjelenhetnek a fõciklontól keletre is, nyugatra is, azonban ezek a kellõ hõkontraszt hiánya miatt ott nem képesek nagyra fejlõdni.
Fentiekbõl megkísérelhetjük annak az általános szabálynak a felállítását, hogy a ciklogenezis a legnagyobb hõgradiensû vonal mentén terjed az alacsonyabb szélességek felé. S természetesen, a ciklonok hátoldalán "lefelé" görgõ sarki hideglevegõ is nagyjából ezt a vonalat követi, még ha bárikus hatások és a coriolis erõ által ide-oda kitérítve is fõ irányából.
Ezen feltételezéssel nagyon szépen megmagyarázható szokott évi idõjárásunk több jellegzetessége. Mindenekelõtt következik belõle a tél és a tavasz, valamint a nyár eleje vonatkozásában egy, az óramutató járásával ellentétesen forgó fõ hõkontraszt-tengely kontinensünk felett. Tél második felében a legnagyobb hõkülönbség egy ék-dny irányú vonal mellett alakul ki Észak-Szibéria és az azori térség között. Ezért a hideglevegõ ilyenkor gyakran mozog északkeletrõl délnyugatra, térségünket is érintve. Tavasz végén a fõ hõkontraszt vonala é-d irányúvá válik Grönland és az azori térség között, minthogy ez utóbbi ilyenkor még melegebb, mint a téli hidegbõl még valamennyit õrzõ nyugat-eurázsiai szárazföld. A sarki hideg légtömegek tehát az említett vonalat követik, és a kontinens nyugati pereme, az atlanti partvidék mentén haladnak dél felé -minket természetesen kikerülve.
Késõbb -nyár elején- Nyugat-Eurázsia középsõ és déli része "túlmelegszik" az óceáni, azori térséghez képest. Ekkor egy ény-dk irányú, Grönland-Délkelet-Európa viszonylatú hõkontraszt-vonallal számolhatunk. A ciklogenezis, továbbá a hûvös légtömegek pályája ezért délkeletre fordul, ezek a hatások elérik a kontinens centrumát (júniusi hõcsökkenés, medárdi esõzések)
Idén a téli félévben a nyugat-eurázsiai térségek feltûnõen melegek voltak, különösen Észak-Amerikával összehasonlítva. Az atlanti térség még kapott valamennyit az észak-amerikai hidegbõl, fõleg a magasabb légrétegekben. Ezért élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy a fõ hõkontraszt-tengely most a szokottnál gyorsabban, és határozottabban fog é-d irányúból ény-dk irányúvá fordulni. Ezért a tavasz végi elõoldali korszak talán rövidebb, és kevésbé meleg lesz, mint az elmúlt néhány évben.