Ez igaz, de meridionális áramlásnál É-D i a hõcsere, és elképzelhetõ, olyan, hogy gyorsabban zajlik, mint amennyi hõ északon elsugárzódik.

Ha az igaz, hogy a kis hõkontraszt gyengíti a zónalitást, akkor nyár végén/kora szeptemberben jellemzõnek kellene lenni a blockingos helyzeteknek, miközben ilyenkor gyakran a nyugati áramlás gyorsulását látom. ilyenkor a mûholdképet figyelve teper a ciklonok felhõzete nyugatról kelet fele, tõlünk északra, miközben beorrol az Azori. Az évszakváltó hidegfrontok jellemzõje éppen az, hogy bármaly nyárvégi tartós kánikula esetén is 1 max 2 nap alatt északnyugat felõl vagy a Biscaya öböl felõl mintegy berobbannak, és az õszi hidegfrontok mind ilyenek, oly gyors az áramlás, hogy szinte napi léptékben tud ugrálni a T850 10 fokokat, mégha a talajon az inverzió ezt el is fedi. ezért nem is tud kialakulni 1-2 napnál hosszabb stabil elõoldali helyzet, szerintem ez tipikus zónális jelenség. Az igaz, hogy közben a szárazföld felett kialakul egy AC így a nyugatias áramlatok késõbb mind kevésbé tudnak befelé hatolni.

Másrészt miért éppen tél végén, tavasszal alakulnak ki a legdurvább blockingos szituációk, amikor a besugárzás már elég nagy de a hidegmag a maximumát éri el. ilyenkor kapunk durva É-D i hdegöblítéseket. Tavasz közepén mindig elõfordul egy nyugalmasabb langyos napos idõszak, gyenge frontokkal tûzdelve, bár ennek idõpontja március közepe és május eleje között minden évben más és más.

Tavasz második felében nyár közepén az események lomhábbak, miközben mégis erõs a transzport, Ebbõl adódik a tartós nedves elõoldal (ún KÜN) lehetõsége. De érdekes módon ez a lomha áramlási kép nem hozza automatikusan meridionalitást.

Valószínûleg bonyolultabb ez ennél.