A tél szerelmeseinek szemszögébõl elég ócska ez a szezon, de nem úgy a meteorológia számára.
Súlyos tanulságokkal szolgál, ami a prognosztikát illeti -ennyi vigaszunk mindenképpen lehet.
A tanulságokat pedig meg kell szívlelni, a jövõben nagy hasznunkra lehetnek.
Nézzük, milyen konklúziót tudunk levonni az idei tél vége felé járva!
Elöljáróban férfiasan be kell vallani: mi mindnyájan, akik átlagos, vagy az alatti hõmérsékletû télre tippeltünk az õsszel (ez a várakozás volt többségben!), nagyot tévedtünk.
Mire alapoztuk várakozásainkat?
Legelsõ sorban a gyors, és nagymértékû szibériai hófelhalmozódásra, mely már szeptembertõl megfigyelhetõ volt.(Az már elég köztudott, hogy az arktikus jégborítottság közvetlenül nem gyakorol hatást a mi telünk milyenségére) Egyébként a szibériai hómennyiség a DAI egyik, kisebb súllyal számolt eleme. A másik, lényegesebb elem az észak-atlanti, és kontinens centrumában mért légnyomás viszonya szeptember hónap folyamán. Ha ez akként alakul, hogy az elõbbi magas, az utóbbi ellenben alacsony, az a negatív decemberi hõanomália felé lendíti a mérleg nyelvét, és viszont. Tehát, ha szeptemberben nyugati, északnyugati blokk jellemzi a makroszinoptikai képet, úgy többé-kevésbé hideg decembert várhatunk.
Fentiekbõl felállíthatjuk a DAI "hipotetikus mûködési mechanizmusát". Feltehetõleg arról van itt szó, hogy egyrészt a kiadós szibériai hófedettség a talajhõ elszigetelése által az ottani hideg légtömeg gyors, masszív növekedését vonja maga után. Másrészt, a szinoptikai (Namias) ciklusnak megfelelõen a szeptemberi blocking legtöbbször november végén, december elején tér vissza -azaz, az ebbõl adódó huzamos északkeleti áramlások ekkor fölénk hozzák az Észak-Szibériában felgyülemlett hideglevegõt.
Fentiekbõl rögtön adódik az a következtetés, hogy a masszív szibériai hófelhalmozódás és a koraõszi blocking csak nagyjából szabályos szinoptikai ciklusok esetén jelent hideg decembert nálunk. Ha a ciklusok lefolyásában zavar támad: például, alapvetõen zonális cirkulációs korszakban a ciklus meridionális fázisa csökevényesen jelentkezik, úgy komoly szibériai hófedettség, szeptemberi északnyugati blokkal párosulva sem ér semmit: decemberünk (és a tél egésze is) pozitiv hõanomáliát hozhat. Lász is azt találta a múlt teleit vizsgálva, hogy zonális túlsúlyú klímakorszakban a DAI összefüggése "nem mûködik".
Az idei õsz és tél lefolyása messzemenõen igazolta a fenti elõfeltevéseket.
Figyeljük meg a következõ diagramokat:

Link

Link

Látható, hogy október második felétõl december végéig a NAO, de fõleg az AO, tartósan pozitiv fázisban volt. Tehát, nehezen, vagy egyáltalán nem jöhetett létre huzamos blockinghelyzet, mely a szibériai hideg légtömegeket fölénk hozhatta volna.
A szinoptikai ciklus rendhagyó viselkedését minden bizonnyal egy váratlanul kialakult zonális túlsúlyú "kis klímakorszak" közbejötte magyarázza az egyébként meridionális túlsúlyú utóbbi évtizedeken belül. Ilyen elõfordult már 2006/2007-ben is, szintén szokatlan téli enyheséget okozva. Akkor a zonális túlsúly interimnek bizonyult: nemsokára visszatért a meridionális uralom. Feltehetõ, hogy ezúttal is átmeneti lesz a zonalitás dominanciája, de persze biztosak ebben nem lehetünk. A nehézség az, hogy a meridionális és zonális klímakorszakok egymásba való átváltását, a korszakhatár elérkezését nemigen láthatjuk elõre. Bizonyos hosszabb távú szinoptikai tendenciák gyanúsak lehetnek ugyan, de gyanúnk nem biztos, hogy utólag igazolódik.
A DAI értékelésénél a zonális és meridionális korszakok váltakozását, mint bizonytalansági tényezõt, számon kell tartanunk. Sajnos, ez a bizonytalanság kiküszöbölhetetlen.
Azonban ez semmiképp sem jelenti, hogy a DAI elve megbukott, az elképzelés légbõl kapott, vagy áltudományos volna.
Az indexekre visszatérve megállapítható, hogy tartósan pozitiv indexértékeket látva mindenképp fel kell merüljön bennünk az átlagosnál enyhébb tél lehetõsége. A tartós pozitivitás idén már október közepétõl adva volt, és utólag már látható, hogy ez intõ jel volt.
Indokolt a kérdés, hogy a huzamosan magas AO érték mellett hogyan alakulhatott ki ennyire zord tél Észak-Amerikában. Elképzelésem szerint a pozitiv fázisban záródó jet megerõsítette a sarkvidék keleti szélrendszerét, mely a korán kifejlõdött grönlandi hidegtömeget "belökte" az észak-amerikai arktikus szigetvilágba, illetõleg a Hudson-öböl medencéjébe. A hideg légtömegek itt megülepedtek, és a befagyó öböl jégfelszíne fölött mértéktelenül tovább hûltek. Így jött létre az a rendkívüli méretû és tartósságú hidegmag, mely a továbbiakban biztosította észak-Amerikában a meridionalitást és az ismétlõdõ hidegleszakadásokat, míg hemiszférikusan inkább zonális áramlások uralkodtak.
Túlságosan is köztudott és közhelyszerû, hogy a durva észak-amerikai hidegleszakadások az izlandi ciklontevékenység megerõsödését, Európára nézve elõoldali-zonális helyzetek tartós fennállását jelenti. Az idei tél is azt bizonyította, hogy a közhiedelem, persze bizonyos fenntartásokkal, bizony helytálló! Nagyon szépen követhetõ volt a "libikóka játék" az amerikai és a nyugat-eurázsiai hideghullámok között. Mikor az óceán túlpartján hûlt, Európában enyhült az idõ, és vica versa. Kijelenthetõ, hogy bár vannak telek, mikor Észak-Amerikában és Európában egyaránt nagy fagyhullámok vannak, mégis a gyakori és masszív észak-amerikai hidegelárasztások legtöbbször elõjelei és kísérõ jelenségei az enyhe európai télnek.
Számításba vehettünk volna további 2 dolgot a téli tippelésünknél. Az egyik nagyon fatengelyes, "paraszti" meggondolás, mégsem ártott volna ezzel élni, ahogy a történtek mutatják. Arról van szó, hogy majdnem minden évtizedben van 1, de inkább 2 nagyon enyhe tél.
A hetvenesekben ott volt 1971/72 és 1974/75. A nyolcvanasokban 1982/83 és 1987/88. A kilencvenesekben 1994/95 és 1997/98. A kétezresekben 2000/2001, 2006/2007, sõt 2007/2008.
Várható volt tehát, hogy a 2010-es évek elsõ kifejezetten enyhe tele is befut, különös tekintettel arra, hogy már 6 éve nem volt igazán enyhe tél.
A másik a napfoltmaximum. Statisztikailag kimutatható, hogy a nagyon hideg telek nagyrészt a minimumok körül csoportosulnak, a nagyon enyhék pedig a maximumok körül. Van ugyan számos markáns kivétel, de nagyjából mégis ez a helyzet. Lehetséges fizikai magyarázata, hogy napfoltminimumban a térítõi anticiklonok visszahúzódnak az egyenlítõ irányába, a coriolis-gyorsulás ezért "üresen" mûködik, így a jet lelassul, és nagy hurkokat vet: blockingossá válik a cirkuláció. Maximumban ennek ellenkezõje következik be.
Tanulság, hogy napfoltmaximumban hideg telet jósolni igencsak kockázatos dolog.
Szólni kell az állatok õszi viselkedésérõl is, mely az utóbbi években mint prediktor annyira jól vizsgázott, hogy egyesek kezdték csalhatatlannak vélni.
Nos, az idén az állatok (vagy az õket megfigyelõ vadászok, erdészek) csúnyán leszerepeltek.
Az állati viselkedés kifejezetten hideg telet helyezett kilátásba, aztán az lett, ami.
Tanulságként leszûrhetjük, hogy az állatok viselkedése csupán igen nagy fenntartásokkal fogadható el prediktorként, s jobb, ha megmaradunk a légkörfizikai megfontolásoknál a téli esélyek mérleglésénél.
Végezetül nem tudom magam megtartóztatni némi esélylatolgatástól, különös tekintettel a fentebb leírtakra. A téli napfordulótól idáig az adta a telünk mottóját, hogy Észak-Amerikára idõrõl-idõre rászakadt a hideg, s mi rendre a hidegleszakadásokhoz tartozó észak-atlanti ciklonok áramlási rendszerébe kerültünk. Viszont január közepére a szibériai légnyomás-maximum, és hidegbázis is igen megerõsödött. Ennek az lett az eredménye, hogy egyrészt térségünkben nem tudott tartós nyugati, vagy északnyugati áramlás létrejönni, a gyakori enyheség a ciklonelõoldali délies légáramlásoknak köszönhetõ. Másrészt az északkeleti hideg, ha ritkán is, de uralma alá tudta vonni idõjárásunkat. Tehát, nem tipikus zonális enyheségrõl van szó ezen a télen. Ezért van, hogy a tartós és nagy pozitiv anomália mellett kifogtunk egy rendkívül hideg epizódot január végén, mely kis híján az évtized nagy havazását hozta nálunk is (és ténylegesen az észak-Balkánon)
A továbbiakban -amennyiben fennmarad a vázolt makrocirkulációs séma- az a változás várható, hogy a tavasz közeledtével a szibériai maximum lassan veszít erejébõl, visszahúzódik keletre. Ennek az lesz az eredménye, hogy az elõoldali dominanciát északnyugati irányítás váltja fel.
Ez hozhat már-már nyárias prefrontális felmelegedéseket kisebb hõvisszaesésekkel a hidegfrontok mögött, de járhat mérsékelt prefrontális melegek mellett kiadós, cudar lehûlésekkel, ha a hidegfrontok mögött nagyobb tömegû poláris levegõ áramlik be. Hogy melyik verzió érvényesül majd márciusban, most még nem tudható. A közeljövõt illetõen viszont nem zárható ki az sem, hogy az elõoldalt retrográd módon szárazföldi hideglevegõ beáramlása követi a még mindig nagyon erõs szibériai AC peremén. Ez, fõképp az atlanti ciklontevékenység idõleges gyengülésekor, bármikor bekövetkezhet március közepéig.